Goldengrass - átfésülve

Sárkány ellen sárkányfű

Ismét Goldengrassban

A nevetés lassan csillapodott a goldengrassi könyvtárszobában. Aurel még egyszer megcsóválta fejét, majd táskájához nyúlt, és elővett egy tekercstartót.   
- Mielőtt meghallgatnám, nem kétséges, hajmeresztő tervedet, essünk át a formalitáson – mondta eközben. – Darian király megkapta szövetségesi segélykérésedet, és velem küldte meg válaszát. Parancsolj, olvasd át. Remélem, terveidre is kedvező hatással lesz.   
Edera is elkomolyodott. Átvette a tekercstartót, kinyitotta, és kivette belőle az iratot. Belemélyedt. Csend telepedett a szobára, Aurel nem zavarta az olvasásban. Edera a szöveg aljára ért. Lassan felnézett a lovagra.        
- Ismered a tartalmát? – kérdezte. Aurel bólintott.         
- Ismersz engem is – folytatta a druida. A paladin megint biccentett.       
- Akkor szerinted mekkora annak az esélye, hogy én ebbe belemegyek? – tette fel következő kérdését a nő. 
- Azért gondold át – válaszolta nyugodtan a férfi. – Nem lebecsülendő ajánlat, ráadásul komoly előnyökkel járna Goldengrassnak.        
- Természetesen – felelte Edera némi gúnyt csempészve hangjába. – Szövetségesi viszony helyett csatlakozás. A kereskedelmi vámok teljes eltörlése. Közös törvénykezés. Közös hadsereg. Közös fellépés a Tengermellék országaival, értve főleg Rashmadot ezalatt, valamint az északi barbárokkal szemben. Azonnali védelem Sárkányföld fenyegetése ellen.   
- Kezdve a mostanival – bólintott Aurel. – Több ezer katonát tudunk mozgósítani a Goldengrassra támadó ork hordával szemben. Segítünk abban is, hogy soha többé ne háborgassanak. Te magad továbbra is a város vezetője maradsz, királyom nem szól bele az irányításába.
- Csak éppen éves adót, adott számú katonát és hűségesküt kér cserébe – felelte Edera fanyar mosollyal. - Az önállóságunkat.           
- Igen – felelte a lovag. Edera elhallgatott.      
- Kérlek, gondold át – szólalt meg Aurel némi csend után. – Ne mondj rögtön nemet rá. Komoly bajban van Goldengrass, de nem maradt magára. A Királyság segítséget nyújt.           
- Akkor is megtenné, ha nem fogadom el az ajánlatát? – kérdezte Edera a férfi szemébe nézve. – Akkor is küldené Darian a katonáit a segítségemre?  
Aurel megrázta a fejét. 
- Mivel a két ország szövetségesi megállapodása tiltja ilyen nagy létszámú hadsereg határon való átkelését…     
- Ne is folytasd – vágott közbe a nő. – Ha nem csatlakozunk, a Királyság magunkra hagy minket.
- Nem hagy benneteket akkor sem egyedül – tiltakozott a férfi.    
- Aurel – mondta kedvesen Edera -, Sylvanusnak hála, nem vagy diplomata. Tudom, mit akarsz mondani. Ez esetben csak töredéknyi katonát küld a király, azt is megkésve, mivel az Élőhalott háború sajnálatos módon megzilálta az ország védelmét.        
A lovag nem tudott mit mondani erre. Edera elhallgatott.      
- Megfontolom az ajánlatot, a tanács elé tárom, és estére választ adok rá – felelte végül, Aurelre nézve. – Addig vár ránk a fogadás. Vacsora után térjünk erre vissza. 
- Természetesen – biccentett a lovag. Magában teljesen elhűlt. Edera eddig minden csatlakozási ajánlatot rögtön elutasított. Felállt, fejet hajtott a nőnek, majd távozott. Edera még pár pillanatig a helyén ült, majd a titkárának csengetett.       
- Hívasd össze nálam a tanácsot – nézett a belépő írnokra. - Félórán belül itt várom őket. Az ügy nem tűr halasztást.       

Félóra múlva valamennyi tanácsos ott volt Ederánál: eljött Lanton, a kereskedelmi céh vezetője, a kézműveseket és az iparosokat tömörítő céhfőnök, Namir Furrier, Halida, a Mágiaakadémia archmágusa, valamint Sir Cyrus, a városi paladinképző akadémia vezetője és a helyi rend főnöke. Részt vett még Gend is az ülésen. Valamennyien leültek az asztal köré, várakozva. Hamarosan szárnysuhogás hallatszott, és az ablakon át berepült egy seregély. Fény tört elő testéből, mely egy idős, ősz hajú és szakállú férfiba tért vissza. Mavis, az archdruida fogadta a többi tanácsos üdvözlését, és ő is leült a helyére. Már csak az Őrség kapitányának, Sir Delmarnak széke maradt üresen, de a többiek tudták, hogy az üresen is marad. Várakozva néztek Ederára.           
- Új híreim vannak – kezdett bele az úrnő. – Talán már tudjátok, megérkezett a királysági küldöttség. Nagyvonalú segítséget ajánlottak…    
A tanácsosok arca feszült, várakozó volt. Némelyikükön azonban gyanakvás is átfutott. Edera végignézett valamennyin, majd folytatta. 
- Csatlakozásért cserébe. Darian álláspontja az, hogy úgy tudja Goldengrasst a legjobban megvédeni, ha az a Királyság szerves részét képezi.
A tanácsnokok nem szóltak semmit. Akik arcán korábban a gyanakvás volt, most bizonyosság látszódott: jól sejtették.         
- A Királyság azóta próbálja megszerezni Goldengrasst, mióta a város újra felépült – jegyezte meg végül Halida, a máguskör varázslómestere. – Minden nagyobb ork támadásnál felajánlja a csatlakozást. Ismert a mi álláspontunk is. Miben más most a helyzet, amiért most összehívtad a tanácsot?        
- Kezdetnek a támadók számában és vezetőjükben – válaszolta Edera. A biztonsági főnökére nézett. – Gend?           
A férfi megköszörülte torkát. 
- Fürkészőim felderítették a horda nyomát – kezdett jelentésébe. – Két napi járóföldre vannak innen. Több ezer fős sereg. Sámánok, farkaslovasok, gyalogfejszések, hatalmas ostromgépekkel, kővetőkkel. Tucatnyi törzsi jelképet különböztettek meg. Hordaléknak goblinok, orgék, trollok százai. Sarkalothyme komoly, soha nem látott erőt gyűjtött a háta mögé.  
- A pajzson egyikük sem tud átjönni – vonta meg a vállát Lanton, a kereskedők céhmestere, ki egyébként Nasta utódja volt. Edera gondosan meggyőzödött korábban arról, hogy csak a  kereskedők céhében lett az, a tolvajokéban nem.    
- Egymagunkban mégsem tudunk elbánni velük – felelte csendesen Gend. - Évekig tartó ostromra is felkészülhetünk. Ekkora erőforrásaink azonban nincsenek.       
Csend támadt. 
- Mit ajánl most a király? - kérdezte végül Halida.
- A csatlakozás fejében? - kérdezte vissza Edera. - Igazság szerint semmi újat. Védelmet Sárkányföld ellen. Ahogy aláírom a papírt, az emberei megindulnak a határon át, és oldalba kapják a hordát. Hadserege csupa válogatott orkvadász és paladin, ráadásul neves kalandozók is tarkítják a képet. Megtisztítanák a terepet az orkoktól és a sárkánytól is, efelől nincs kétségem. Ezen felül a megállapodás közös törvénykezést, közös hadsereget, közös kereskedelmet biztosít.
- Mi a garancia arra, hogyha legyőznénk egymagunk az orkot, Darian serege nem indul meg  egy legyengült város ellen? - vetette fel Furrier. Edera megrázta a fejét. 
- Darian bölcs király és jó uralkodó. Bár ő maga nem paladin, lovagok oktatták. Nem támad legyengült prédára. Nem vagyunk az ellensége. Ki akarja ránk is terjeszteni hatalmát, de csak békés eszközökkel. Azt akarja, hogy önszántunkból csatlakozzunk a birodalmához. Amúgy is, ha támadólag lépne fel, a pajzs őt is kirekesztené. Goldengrasst pedig erővel nem lehet bevenni. Legalábbis nem úgy, hogy az entitás ezt elfogadja. Nos, mi a válaszotok az ajánlatára? Az enyém változatlanul nem.    
- Az ajánlat civilizációs részéhez nem tudok mit mondani – szólalt meg Mavis –,  de az biztos, hogy ha az a többezer katona idejön a Királyságból, akkor itt is marad, akár hívjuk őket, akár nem. Legalább annyi kárt fognak okozni az erdőben és a tóban, mint az orkok. Arról nem is beszélve, hogy egyszerű határ menti garnizonná válnánk a király sárkányföldi hadjáratához. Sokkal több és súlyosabb támadásokat kellene átvészelnünk ezután. Nem. Ismételten nem.
- A vámok eltörlése viszont jelentős fellendülést hozna a városnak – mondta tűnődve Lanton.
- A királysági áruk azonban komoly versenytársai lennének a mi termékeinknek – nézett rá Furrier. - Én sem támogatom.     
- Közös törvénykezés – morrantott most Halida. - Köszönöm, de nem. Nem kérek még egyszer a királysági inkvizíciós ítélőszékből, megbocsáss szavaimért, Sir Cyrus. 
A lovag fanyarul elmosolyodott.
- Megértelek, nővérem. Nem véletlenül léptem ki a Tiszta Hit rendjéből tíz esztendővel ezelőtt. Nem véletlenül jöttem Goldengrassba, felajánlani segítségemet.   
- Nélküled, Sir Cyrus – nézett rá Edera komolyan -, nem is lenne olyan tiszta és egyértelmű törvénykönyve Goldengrassnak, amivel rendelkezik. Csak örülni tudtam már akkor is, hogy Sir Desharik LaMarten egykori vádlója kíván csatlakozni hozzánk.         
A lovag biccentett.       
- Hiába azonban minden munka, ha Goldengrass átveszi a királysági törvénykezést – felelte. -  Nem tudjuk megvédeni magunkat az elvakultságtól.  Így minden tisztelettel, de el kell utasítanom Darian király ajánlatát.         
Edera Lantonra nézett. 
- Már csak a te szavazatod van hátra, jó kalmár uram.  
A férfi elmosolyodott.
- Most is csak azt tudom mondani, mit eddig. Nem lennének ugyan vámok a Királyság felé, és ebből csakugyan komoly előnyünk származna, de mégsem ellensúlyozná azt a kárt, hogy ez által odaveszne megállapodásunk az azturian barbárokkal. Csak úgy kereskednek velünk, ha nincs közünk sem a Királysághoz, sem a sárkányföldi orkokhoz. A rashmadi egyezményünk pedig mit sem változik. Sőt, látszatsemleges szomszédból valós ellenségek leszünk. Úgyhogy, a magam részéről is nemet mondok. Csakhogy. Még mindig égető kérdés az, hogyan tudjuk megvédeni, egyáltalán képesek vagyunk-e megvédeni a várost a mostani fenyegetéstől a király védelme nélkül? Úgy, hogy elveszítettük Sir Delmart?         
- Meg tudjuk – felelte Edera. - Mégpedig az entitás segítségével.    
A többiek elnémultak.      
- Bizonyos vagy ebben, Edera? - tette fel a valamennyiüket feszítő kérdést Halida. - A kockázat óriási, a városnak pedig nincs katonai vezetője...       
- Igen, bizonyos vagyok ebben – válaszolta határozottan a druida. - Más választásunk pedig csak a király ajánlata, amit nem fogadtunk el. Ami pedig az Őrség következő kapitányát illeti... Megvan rá a jelöltem. A kérdés csak az, ő vállalja-e.     
- Nem tud még róla? - vonta össze szemöldökét Mavis. Edera megrázta a fejét.   
- Még nem. De ha elvállalja, élete végéig vállalni fogja.   
A tanácsosok egymásra néztek.
- Ki ő? - kérdezte a paladin. Edera elmosolyodott.
- Ismered őt magad is, lovag. Sir Aurel LaMarten.       
Sir  Cyrus megvakarta tarkóját.            .
- Úrnőm... Sir Aurel a király embere. Nem ezért jött ide. Éppen hogy rá akar venni minket a csatlakozásra. Ahhoz pedig komoly, nyomós indok kell, hogy egy paladin kilépjen a felesküdött szolgálatából.
- Ez igaz - biccentett Edera. - De amiben reménykedem, hogy Aurel nem elsősorban a királyát, hanem a jót szolgálja. 
- Ezt nem is kétlem – szólalt meg Lanton. - Mégis... a goldengrassi Őrség kapitánya egyben a város katonai vezetője is. Ha valami, az egek ne adják, történne veled úrnőm, ő veszi át a hatalom irányítását.       
- Ez a jelenlegi helyzetünkben igencsak előnyös is – jegyezte meg Halida. - Sir Aurel azonban nem goldengrassi.   
- Nagyon régóta ismerem Aurelt – mondta halkan Edera. - A kezdetektől a barátom. Neki beszéltem először a küldetésemről. Soha, egy pillanatig nem kételkedett benne. Kérés nélkül mellém állt. Ott volt, mikor visszavettük Goldengrasst Sarkalothyme-tól. Ontotta már vérét a városért. Talán élni is hajlandó lenne érte. Ha valakinek a kezébe tenném a sorsunkat, akkor az ő.  Támogatjátok-e hát a javaslatomat? Sir Cyrus?       
- Csak pártolni tudom  – felelte a lovag. - Sir Aurelnek komoly gyakorlata vannak a hadvezetésben. Tapasztalt katona, remek taktikus. Tisztánlátó, élőhalottirtó. De nemcsak vámpírvadász, az emberi vérszívók ellen is küzd, ha jók az értesüléseim. Nem igaz, Lady Edera?
- Igen – biccentett a nő rövid habozás után. - Aurel a Vörös Kör ellen is harcol. 
- Ez esetben részemről örömmel látom körünkben a parancsnokot – kapta fel ekkor a fejét Furrier. Edera  száján mosoly futott át, és biccentett.       
- A király ajánlatát nem fogadom el – szólalt meg ezután Lanton. - De amennyiben rá tudod venni az emberét, úrnőm, hogy hozzánk szegődjön, annak annál jobban örülnék.           
- Lady Halida? - nézett most Edera a mágusra.         
- Bár hajmeresztőek a terveid, kishúgom – felelte az rövid gondolkodás után -, még sosem kellett csalódnom bennük. Még kevésbé az emberismeretedben. Jöjjön hát az a Sir Aurel.
Már csak Mavis volt hátra. Az öreg druida lassan simogatta szakállát.         
- A varázslat, amivel vissza akarod vetni a sárkányt – szólalt meg végül -, igencsak hatékonynak tűnik, de a te sorsodat nyitva hagyja. Nagyon valószínű, hogy a helyettesednek kell átvenni a helyed  - és rögtön egy egész hordányi orkkal kell szembenéznie... Hallván Sir Cyrust, nem is igazán emiatt aggódom. De vajon képes lesz-e egy paladin megőrizni az egyensúlyt a részek között békeidőben is?
- A segítségetekkel, barátaim – nézett végig a tanácsosokon Edera -, képes lesz.    
- Rendben – biccentett Mavis némi csend után. - Így én is támogatom a javaslatot. Már csak őt kell rávenned arra, hogy csatlakozzon hozzánk. Mert ha nem teszi meg, komoly bajba kerülünk.

Goldengrass felett beesteledett. Véget ért a vacsora, a királysági küldöttség visszatért szobáiba, vezetőjük pedig elindult Lady Ederához. Aurel nyugodt léptekkel, ám belül annál feszültebben ment végig a folyosókon. Edera egész nap nem szólt egy szót sem a király ajánlatára, annál szívélyesebb házigazdának mutatkozott azonban. A férfi eltűnődött magában, vajon miért nem mondott nemet azonnal a druida. Az összes korábbi csatlakozási ajánlatot azon frissiben utasította el mindig. Igaz, idáig még egyetlen ork támadást sem vezetett fekete sárkány... Nos, majd meglátjuk, biccentett magában. Ha rajtam áll, minden segítséget megadok neki, ezt tudja jól. S talán ő is belátta, hogy mégsem olyan rossz a Királysághoz tartozni... Megérkezett Edera szobájának ajtajához, és bekopogott rajta. A hívás után belépett. Ismét elakadt a lélegzete a rá váró nő láttán. Vajon miért nem adta a kezét soha senkinek? futott át elméjén. Nem hiszem, hogy egy ilyen gyönyörű teremtés körül ne lettek volna férfiak... Igaz, Edera mindig is Goldengrassnak élt... A nő lágy kézmozdulatára letelepedett korábbi helyére, és kezébe vette a kapott citromfű teás csészéjét. Edera hasonló csészével foglalt helyet vele szemben. Első szavaira a férfi meglepetésében kis híján félrenyelt.        
- Mondd csak, Aurel – nézett rá az asszony kíváncsian -, hogyhogy nem nősültél meg? Nem hiszem, hogy senki ne kérte volna a szívedet...        
A férfi halkan felnevetett.      
- Különös, nekem is éppen ez járt a fejemben rólad. Te miért nem házasodtál meg soha?  
Ederának felszaladt szemöldöke a homlokára.      
- Nem is tudom – felelte megrökönyödve. - Őszintén szólva nem igazán volt senki, akitől megdobogott volna a szívem, s amúgy is ott volt Goldengrass... Mi a te mentséged, lovag?
- Katona vagyok, Edera – komolyodott el Aurel. - Küldetéseket teljesítő paladin. Nem tehetem meg a családommal, hogy alig látnak engem, és mindig az életemért aggódjanak ezenközben...  
- Hiszen apád is ezt tette – csodálkozott a nő.      
- Igen – bólintott a férfi. - Sokat volt távol, és anyám sokat volt egyedül. Nem panaszkodott soha egy percig sem, de én így, felnőtt fejjel visszagondolva, láttam rajta, hogy mennyire magányos.
Pillanatnyi tűnődés után elmosolyodott.
- Különben is, megvan már az utánpótlás az unokahúgaim személyében.   
- A kis Hannah és Mirabel – mosolyodott el Edera is. - El sem hiszem, hogy már két évesek. Látod, Desharikék össze tudták egyeztetni az életüket a családdal. Te nem gondoltál még a megállapodásra?
- Mintha Vynylanne annyira a fenekén ülne – nevetett fel Aurel. Edera vele nevetett.   
- Elmúltál már harminc éves, lovagom – folytatta azután elkomolyodva. - Mi lesz a te családoddal? Apádnak is fontos lehetett egy békés otthon, ahova megtérhetett a küldetései után...
- Talán – tűnődött a férfi. - Talán igazad van. Talán valami hiányzik az életemből. De ennek megfontolására békésebb idők kellenek.         
- Neked mindig lesznek küldetéseid, Aurel – csóválta meg a fejét Edera. A lovag bólintott.
- S éppen a mostani közepén vagyok. Mi a válaszod uram ajánlatára?      
Edera belenézett csészéjébe, majd letette az asztalra.          
- Az ajánlatot a tanács elé tártam – felelte a lovagra pillantva. - Alaposan megfontoltuk. Goldengrasst, mint mindig, megtiszteli a Királyság csatlakozási kérése és a segítségének felajánlása.      
Aurel fanyarul biccentett.       
- Tehát nem.   
- Nem – rázta meg a fejét a nő. - Nincs szükségünk a király több ezer katonájára.      
Most mélyen a lovag szemébe nézett. 
- Csak egyre.  
Aurel értetlenül nézett rá vissza.           
- Csak egyre? - ismételte meg. 
- Rád – bólintott Edera. - Szeretnénk, ha az elhunyt Sir Delmar helyére lépnél, és te lennél Goldengrass Őrségének kapitánya, azaz a város katonai vezetője. Ha velem valami történne, te lépnél a helyemre, irányítva a várost, egészen addig, míg lehetőség nyílik arra, hogy új vezetőt válasszanak az emberek.        
Aurel megkövülten ült, először azt hitte rosszul hall. Majd felnevetett.      
- Ó, te átkozott boszorkány. Ezért akartad megtudni, mikor állapodom meg végre? 
Edera javára legyen írva, elpirult.
- Félig-meddig – mondta zavartan. - De természetesen nemcsak hátsó gondolatokkal kérdeztem meg...  
A férfi megcsóválta a fejét.   
- Nők... - mormolta maga elé.      
- Aurel – mondta halkan az asszony -, komolyan szeretném, ha elfogadnád. Ha valakivel, veled visszaverhetjük az ostromot.    
- Ajánlatod rendkívül megtisztelő, Edera – válaszolta Aurel. - De felesküdtem Darian királynak.Egy paladin pedig komolyan veszi az esküjét. Nem is értem, hogy jutott ez az eszedbe egyáltalán.       
- Arra esküdtél fel, hogy a jót és a törvényt szolgálod, véded a gyengét és az ártatlant – vitatkozott a nő. - Ez nem hűbéreskü. Nem kaptál ennek fejében birtokot, nem kell adott számú katonát kiállítanod, nem fizetsz adót.     
A férfi elhúzta a szája szélét.     
- Tekintve, hogy egyrészt nemes vagyok, másrészt pénztelen tisztánlátó, nem is arannyal szolgálom a hazámat...       
- A paladin oda megy, ahol a legnagyobb szükség van rá. Aurel, nagy szükségünk van rád.
- Világos parancsot kaptam, úrnőm – válaszolta a lovag. - Minden erőmmel, odaadásommal segítelek uram ajánlatának elfogadása fejében.           
- Aurel – mondta halkan a drudia rövid csend után -, megbocsáss, de ez a szolgálataiddal való kufárkodás. Egész életedben ilyen parancsokat hajtottál végre.
A férfi merev arccal hallgatott. Nem tudott mit felelni, a nőnek igaza volt.        
- Hallgasd meg a tervemet – szólt ismét Edera. - Ha mást nem is teszel, mondj róla véleményt legalább. S közben, a barátságunkra kérlek, fontold meg az én ajánlatomat. Rendben?       
Aurel percekig hallgatott. Majd felnézett a druidára.         
- Hallgatlak.    
Edera megkönnyebbülten kifújta a levegőt, majd bólintott, és belekezdett.    

~~~

- Ez őrület, ebbe nem megyek bele - meredt Aurel Ederára. Egész éjszaka vitatkoztak. Észre sem vették és rájuk virradt; keleten a tó felett a felkelő nap rózsaszínbe festette a felhőket.
- Nincs más megoldás - mondta konokul a druida. - Nézd, itt van a nyakunkon egy sárkány, a hordájával. Tudod, mit csinálnak ezek, ha sokáig itt maradnak? Egy fűszál sem fog utánuk nőni. A pajzs megvéd minket egy frontális támadástól, hiszen nem ereszt át senkit és semmit, ami ártó szándékkal van a városra és a lakóira, de utána? Egyszerűen éhenhalunk. Sem a tónak, sem az erdőnek nincsenek kimeríthetetlen forrásai. Miközben a hordák szétdúlják a vidéket.
- Ha elfogadnád a király ajánlatát...       
- Akkor koronabirtokká válnánk és elveszítenénk az önállóságunkat – vágott a szavába Edera. – Aurel, világos feladatot kaptam Sylvanustól: meg kell őrizni az egyensúlyt. Uralkodód lehet akármilyen bölcs király is, bekebelezné Goldengrasst a birodalmába, és egyszerűen kiaknázná a város kincseit, anélkül, hogy megőrizné és gondozná. A vége ez lenne, hiszen mindig ez a vége. Arról nem is beszélve, hogy amíg mi vagyunk a mérleg nyelve Sárkányföld és a Királyság közt, addig az egyensúly is meg fog maradni és nem fognak egymásnak esni emberek és sárkányok, ezrek életét követelve.       
- Azt ne mondd, hogy megkímélnéd a sárkányok életét! - akadt el Aurel szava. 
- Na látod, éppen erről van szó! Ők is ugyanolyan teremtményei Világunknak, mint az emberek! Van annyi joguk itt élni, tekintve, hogy régebbóta is itt vannak. A kulcsszó az alkalmazkodás, és a másik életterének békénhagyása.            
- A végén kiderül, hogy a sárkányfit is életben hagynád! - horkant fel a lovag.  
- Pedig így lesz - ha meg tudom oldani. 
Aurel egy pillanatra lehunyta a szemét.
- Rád tör, a városod ellen tör, és te megkímélnéd az életét? Az apjával nem voltál ilyen kegyes...
- Ez két különböző dolog - magyarázta Edera. - Ha elpusztítom a sárkányfit, ahogy te mondtad, az egész sárkányfalka rajtunk lesz bosszút követelve. Biztos vagyok benne, hogy az egészbe beleugratták az ifjoncot azzal, hogy úgyis elvérzik, és nekik meglesz az indokuk arra, hogy megtámadjanak, utána pedig már csak egy lépés és ott a Királyság. Az öreg Sarkalothyme ellen meg jól tudod, nem volt más választásunk. Vagy ő, vagy mi. Arról nem is beszélve, hogy túl sokáig szívta el Goldengrass energiáit, az entitás másképpen nem fogadott volna el minket.           
- De amire készülsz... - Aurelből hirtelen kirobbant az egész éjjel át növekvő kétségbeesés. - Az még nem jutott eszedbe, hogy simán belehalhatsz? Értsd meg, nem bírnám elviselni az elvesztésedet!  
Edera válasza a torkán akadt. Hirtelen úgy nézett Aurelra, mintha még sosem látta volna. A férfi szavai, féltése nem egy barát szavai, féltése volt. Félrehajtotta a fejét, elmosolyodott, és lágyan megsimogatta a férfi borostás arcát. A lovag megfogta a kezét.  
- Nem én vagyok a fontos, katona - mondta Edera szeretettel. - S hidd el, eszem ágában sincs meghalni. Ha a varázslat bejön, a sárkányt kiütjük vele, és már csak egy vezér nélküli hordával kell elbánni.           
- De Goldengrass is az úrnője nélkül marad... - suttogta Aurel. 
- Ezért leszel ott te, hogy átvedd a helyemet - bólintott a nő. - Ezért kértelek fel. Én amúgy sem értek a hadvezetéshez, benned viszont minden megvan ahhoz, hogy a legkevesebb vesztességgel a legnagyobb kárt tudd okozni az ellenségnek.    
- Hiszen van a városnak is Őrsége - védekezett egyre haloványabban Aurel. Hiába nem értett Edera a hadvezetéshez, úgy látszott, érveivel egyre inkább teret nyer, és neki már csak a visszavonulás marad.
- Volt a városnak Őrsége - javította ki keserűen az asszony. - Csak éppen a sárkányfi a kapitánnyal és a legjobb embereivel küldte meg az üzenetét. Holnap temetjük őket, már ami megmaradt belőlük... Sir Cyrus ugyan remek inkvizítor és kiválóan ért a törvénykezéshez, de nem hadvezető. Sosem volt az. Gend pedig jól tudja, hogyan kell féken tartani a bajkeverőket, de végképp nem harcos. Neked kell átvenned az irányítást. Kérlek, Aurel. Most már látod, miért akarom azt, hogy te legyél az Őrség kapitánya. Nélküled nem tudom megvédeni a várost. A te kezedben viszont mindig biztonságban lesz. Aurel, könyörgök. Fogadd el.
Aurel nagyot sóhajtott. A király világos paranccsal küldte Goldengrassba. Segíteni a druidának, úgy persze, hogy a város hálája se maradjon el. Ha így nem megy, akkor viszont hagyja őket sorsukra. Ha most nem csatlakoznak hozzájuk, akkor nagyon sokára lesz megint egy kedvező alkalom. De ő sosem volt politikus, inkább egyszerű katona, mégis őt küldték ide. Persze az ok egyszerű volt: Edera más követet be sem engedett volna, ragaszkodott az ő személyéhez. A jelek szerint mégsem azért, mert tőle elfogadja a királyi támogatást... De szüksége van a segítségemre. Soha ekkora bajban nem volt még, és hozzám fordult védelemért. Mégis... elhagyni uram szolgálatát? Felnézett a nő kakaóbarna szemeibe, melyek úsztak feléje. Képtelen volt cserben hagyni. Sosem tudta. Hirtelen belevillant elméjébe a válasz, hogy miért is nem. Szó nélkül meredt rá. A döbbenet a lélegzetét is elakasztotta. Határozott.      
- Hazaküldöm az embereimet Királyvárosba, és veled maradok – mondta csendesen. - Nem mint a király embere, hanem mint paladin, aki a jót és a törvényességet védi országa határain kívül és belül. Ezennel kilépek a király szolgálatából, és a tiedbe állok, amíg szükség van rá.
Az asszony nyelt egyet, de nem tudta megállítani a szemébe gyűlt könnyeket. Hát megtetted, mégis megtetted a legnagyobb lépést, amit törvénytisztelő paladin valaha is meglépett... Miattam, Goldengrassért... Aurel... Mindkét kezébe fogta a lovag kezét és a szájához emelte.
- Nem felejtjük el soha, nem felejtem el soha, amit most értünk tettél - suttogta.          
- Még nem tettem semmit - rázta a fejét a férfi, és gyengéden, de határozottan visszahúzta kezét. - Most, ha nem bánod asszonyom, elmennék beszélni az embereimmel, azután elmegyek veled a tanács elé, hogy letegyem az eskümet.     
- Pihenned, fürödnöd kéne... 
- Pihenésre ráérek, de egy forró fürdő csakugyan nem árt. Nemsokára találkozunk, úrnőm.
Edera könnyein át mosolyogva figyelte, ahogy a lovagja elhagyja a könyvtárat. Megszerezte hát Aurelt magának, de a barátja rögtön visszakozott a hivatalos formák védőgátja mögé. Vajon mikor bújik elő onnan ismét? Sóhajtott, felfrissítette arcát, majd ismét papírjaiba mélyedt.

~~~

Egy héttel a tárgyalás után Nasta fütyörészve sétált az utcákon. Napfényes reggel volt, mit eredményes éjszaka előzött meg. Vidám gondolataiból egyszerre egy vállára csapó kéz, és egy hang zökkentette ki.
- Nasta. Korok óta nem láttalak.
- Vorg... - döbbent rá a félelf a másikra. Középtermetű férfi állt előtte, a harmincas éveiben. Ruházata alapján mágus volt. Szürke szemeivel érdeklődve mérte végig Nastát.
- Jól eltűntél Kéttoronyból, hallod-e. Merre jártál?
- Eljöttem ide, körülnézni egy kicsit – felelte Nasta, visszanyerve egyensúlyát.
- Miért nem jelentkeztél a helyieknél? - vonta fel a szemöldökét Vorg.
- Csak most érkeztem, nem régen.
- Jó sokáig tartott az utad.
- Nem siettem – vont vállat a félelf. Vorg elmosolyodott.
- Nahát, akkor nem kétlem, tele vagy mesélnivalóval. Gyere, üljünk be egy kocsmába. A vendégem vagy egy körre.
Nasta bólintott. Társa meghívása jóval inkább parancs volt, mint kérés. Nem lévén más választása, elindult a mágus oldalán. Hamarosan megálltak az egyik taverna előtt.
- Ez éppen jó lesz – bólintott Vorg. Benyitott, majd körülnézett.
- Menjünk a hátsó szobába – intett Nastának. - Utálom a kíváncsi füleket.
Utat tört magának a tömegben, majd a taverna túlsó falánál megállt egy ajtónál.
- Csak utánad, Nasta – intett a félelfnek. Az kinyitotta az ajtót, és belépett. A szobában már volt valaki, aki jöttükre megfordult, és végigmérte az újonnan érkezetteket. A negyvenes éveiben járó férfi egyszerű fekete mágusruhában volt, barna haja kicsit megritkult, halántékánál kezdett őszülni. Látszatra ártalmatlannak tűnt, rubintvörösen világító szemei azonban minden látszatot cáfoltak. Simára borotvált arcán halvány mosoly tűnt fel.
- Vorg – nézett a mágusra. - Hát megtaláltad a mi elveszett báránykánkat?
Nasta dermedten állt. Az előtte lévő férfi céhének legfőbb vezetője volt. Látni ugyan még sosem látta, de azonnal felismerte. Mélyen meghajtotta előtte fejét.
- Nagyuram... - suttogta, miközben gyomra görcsbe rándult össze.
- Üdvözöllek, Nasta – mondta a férfi továbbra is mosolyogva, szemei azonban vörös lánggal lobbantak fel egy pillanatra. - Gyere csak közelebb, fiam. Ülj le és meséld el, merre jártál ezen a nyáron.
Nasta nyelt egyet és leült. Eközben szélvészként jártak gondolatai. Ha rájönnek, hogy paladinokkal volt együtt, élve nem hagyja el ezt a szobát. Azonban, bár mind a céhvezető, mind Vorg mágus volt, gondolatolvasásra egyikőjük sem képes. Így csak arra kell ügyelnie, hogy hazugságot ne mondjon, mert azt az igéjükkel azonnal felismernék. A tét nem sokban különbözött társai tanúskodásától. Talán csak annyiban, hogyha a tolvajfőnök elégedetlen szavaival, nem tűz fog vele végezni. Ahogy a halál sem fogja megszabadítani. Felnézett a nekromantára, és gondosan megválogatva szavait, elmondta kalandjainak igencsak megrövidített és cenzúrázott változatát, leginkább saját zsákmányolásaira összpontosítva. Elbeszélése végén a céhvezető elgondolkodott, majd bólintott.
- Rendben van, fiam. Láthatólag eredményes időszak van mögötted, és mindvégig igazat mondtál. Szükségem van az ilyen tehetséges emberekre. Lenne számodra egy megbízásom.

~~~

Pár órával később Desharik léptetett a palotanegyed utcáin. Zsúfolt hét állt mögötte, jóformán kézről kézre adták felmentése óta; mindenki találkozni, gratulálni akart a visszatért sárkányölőnek A rendfőnökök egytől egyig hívták maguk közé tagnak. Deshariknak a végén már a szökés is megfordult a fejében. Azután megfedte magát. Sir Percifal eltávozásával valóban érezhetőbb nyugalom és béke költözött a városba. A feszültség enyhült, főleg, hogy a Lovagi Tanács kinyilatkoztatása után a rendházak ismét egymástól függetlenek, a kasztok pedig egyenrangúak lettek. Ehhez képest a népszerűség egész elviselhető... Most a Ravenstone rezidencia felé tartott, hogy barátaival találkozzon. Búcsú volt ez, mindannyian tudták. A lovag mégsem csak emiatt volt komor. Nemigazán tudott volna kitérni a meghívás elől, és bármennyire is úgy érezte, jobb, ha kerüli Vynylanne társaságát, akkor talán könnyebben tudja feledni, szíve mégis ellenállhatatlanul húzta a lány felé. Gondolataiba merülve irányította hátasát a kapuhoz. Az őr kinyitotta előtte, és ő beléptetett az udvarra. Hamarosan a szobalány vezette a szalonba. Jöttére Vynylanne felnézett, és elmosolyodott.
- Korábban érkeztél, a többiek még nincsenek itt. Gyere, ülj le.
Desharik letelepedett vele szemben. Zavartan hallgattak pár pillanatig, majd a lovag megszólalt.
- Mi újság van veled? Nem találkoztunk már egy ideje...
- Nem rajtam múlott – legyintett a lány. - Mióta hazajöttem, néném szorosabb őrizet alatt tart, mint valaha. Nagyon nem szeretné, ha még egyszer kalandozásra adnám a fejem. Főleg a tárgyalást vette szegény a szívére.
- Csak aggódik érted...
- Az aggódását még meg is értem. A terveit már jóval kevésbé.
- Miért, mik a tervei?
- Ki akar házasítani – nyögte Vynylanne. - Minél előbb. Ezen a héten legalább három fickóval ismertett össze. Egyiktől jobban kerülget a sírás, mint a másiktól. Ha még egy léhűtőt idehoz, komolyan mondom, megszököm.
- Nem ez volt az életed? - kérdezte értetlenül Desharik.
- Valamikor ez volt – ismerte be vonakodva a lány. - De már nem az. Soha többé nem lesz az. Sokkal többre vagyok képes, minthogy elfogadjam, hogy megint üresfejű udvari dáma legyen belőlem. Arról nem is beszélve, hogy a tétlen üldögélés milyen veszélyeket is rejthet magában. De ezt te is tudod...
A férfi akaratlanul is bólintott. Vynylanne-nek ugyanúgy meg kellett küzdenie saját sötét oldala, múltja elfogadásával, mint neki. Attól még, hogy a lány nem volt paladin, egy fokkal sem volt könnyebb a helyzete. Éppen ellenkezőleg, a társadalmi rangja, a vele szembeni elvárások jóval bonyolultabbá tették.
- Biztos vagyok abban, hogy meg fogod oldani - szólt bátorítóan. - Hiszen a nehezén már túl vagy...
- Talán - felelte Vynylanne kétkedve. - De nem igazán tudom, mihez kezdhetnék. Utoljára látlak ma titeket, azután mindenki megy a szélrózsa minden irányába. Én meg itt ragadok az aranykalitkában.
Elhallgattak.
- Lenne egy kérésem – emelte fel Vynylanne hirtelen a fejét.
- Mondd csak.
A lány láthatóan küzdött a szavakkal.
- Na gyerünk, bökd ki – mosolyodott el Desharik. - Ígérem, nem harapom át érte a torkodat.
Vynylanne akaratlanul is felnevetett.
- Azon már amúgy is túl vagyunk... Hát jó, legfeljebb nemet mondasz. A néném a véremet szívja, hogy vegyek részt a ma esti hepajon. Komolyan rosszabb, mint te voltál vámpírként. Szóval szükségem lenne egy kísérőre. Egy olyan kísérőre, akinek a társaságában nem érzem magam komplett kiárusítási tárgynak. Vállalod?
- Miért nem kéred Nastát? - kérdezte értetlenül Desharik. - Nem fog neki jólesni, hogy én kísérlek el...
- Mit beszélsz? - lepődött meg a lány. - Nastával már réges régen vége. Azóta legalább a hetedik lány fejét csavarta el. Csak itt a fővárosban háromét. Még az istállóbeli dörgedelmed után szakítottam vele. - Beleharapott a szájába. - Ne aggódj, tudom, hogy nincs esélyem nálad, ígérem, nem is foglak zaklatni. Eddig sem tettem, ezután sem fogom. De muszáj elmennem egy kísérővel, ha már véletlenül igent mondtam a nénémnek. Ezzel kivédhetem az ő jelöltjét. Na és legalább el tudjuk ráncigálni Aurelt is, hogy eltereljük a figyelmét Edera elutazásáról. Nos, mi a válaszod?
Desharik döbbenten nézett.
- Persze, természetesen - nyögte ki végül. Vnynylanne megkönnyebbülten mosolyodott el.
- Köszönöm. Életmentő vagy. Természetesen nem fogok a nagylelkűségeddel visszaélni, amúgy is tudom, hogy visszamész Aurellel a tisztánlátókhoz. Csak a ma estéről lenne szó.
Ekkor megszólalt a bejárati gong. Vynylanne kapva kapott az alkalmon, és felpattant.
- Megyek, kinyitom. Biztosan a többiek lesznek azok.
Desharik kábán bólintott, a lány pedig kisietett a szobából. A férfi utánameredt.
- Hogy én mekkora egy ökör vagyok – suttogta azután maga elé szent meggyőződéssel.

A kalandozók kényelmesen ültek karosszékeikben süteményes tányérokkal és italokkal felszerelkezve. Csak imént hagyták abba nevetésüket.
- Nos, barátaim – nézett körül Edera. - Akkor elő a farbával. Lássuk, ki mire készül.
- Kezdje a kérdező – mondta mosolyogva Zafra. Edera széttárta a karját.
- Tudjátok jól. Visszamegyek Goldengrassba. Az elmúlt héten jó páran jelentkeztek nálam, hogy odaköltöznének, és újjáépítenék a várost. Azonkívül meg akarok látogatni még egy-két druidaközösséget is.
- Nem igazán értem, miért nem fogadtad el a gyermekkirály ajánlatát – nézett rá Desharik. - Komoly segítség lett volna.
- Nem kétlem – felelt Edera. - De eszem ágában sincs Goldengrasst a Királysághoz csatolni. Önállóak leszünk.
- Hmmm – nézett Zafra elismerően. - Merész gondolat.
- Egyensúlyt akarok teremteni a természet és az emberek között – magyarázta a druida. - Nem fog menni, ha közben valaki a nyakamban ül, és a saját elképzeléseivel bombáz. Na és ti mihez kezdtek?
Zafra felnevetett.
- Nekem, köszönöm, elég volt az izgalmakból. Remélem, senki nem óhajt bajba keveredni, mert én a magam részéről visszamegyek Greenmeadows-ba. Hiányzik már a fogadóm.
- Na és a Tűzhegy? - kérdezte Vynylanne. Zafra vállat vont.
- Talán még azzal is kezdünk valamit – mondta talányos mosollyal az arcán, majd kedvesére pillantott. - Aldaron?
- Az útvesztőből hagyj ki – rázta meg a fejét a férfi. - De az ottani erdőbe magam is vágyom vissza. Nem árt tenni valamit azokkal a goblinokkal a hegy lábánál...
Desharik kivette zsebéből a Láng amuletet, és Zafra kezébe tette.
- Ez, azt hiszem, a tied. Jó ideje vissza akartam már adni.
Zafra különös arckifejezéssel nézte az ékszert a tenyerében. Desharik folytatta.
- A hegy lábánál nem sokkal az erdei út mellett van egy dús szederbokor.
A boszorkány rámeredt. A lovag visszanézett a szemébe, fejével aprót biccentve. Zafra elgondolkodva bólintott, majd eltette az amuletet.
- Akkor letelepedtek – szólalt meg rövid csend után Vynylanne. Aldaron elmosolyodott.
- Le. Ránk fér már a nyugalom, és hosszú esztendőket kell bepótolnunk.
Zafra hamiskásan nézett végig a többieken.
- Jó lenne, ifjúság, ha nem követnétek el a mi hibánkat.
Egyedül Desharik arcán futott át egy mosoly, a többiek értetlenül bámultak vissza.
- Aurel, te például mit teszel, látva a mi történetünket? - kérdezte a boszorkány a lovagot.
- Visszamegyek Kéttoronyba – felelte az csodálkozva. - Tisztánlátó vagyok, és még bőven van mit tanulnom.
- Na és mit kezdesz a jutalmaddal? - kérdezte hamiskás mosollyal a boszorkány. - Tudtommal a tisztánlátók szegénységi fogadalmat tettek...
- Első dolgom volt adományként felajánlani a rendháznak - vont vállat a lovag. - Lesz helye a pénznek, új könyvtárat kell felépíteni.
- Megint a tudás győz a gazdagság felett - csóválta a fejét nevetve Zafra. A másik fivérre pillantott. - Ne is mondd, Desharik. Ide a törött máguspálcát, hogy te is a könyvalapba tetted a pénzed.
A férfi válaszként csak elmosolyodott és biccentett.
- Visszamész tehát apródnak? - kérdezte Aurelt Edera rövid csend után. Maga sem értette, miért kedvetlenedett el hirtelen. Hiszen a férfi terve már a kezdetekkor ez volt. Miért változtatta volna meg hát szándékát, és tartott volna vele Goldengrassba? Nem is hívta...
- Nem – rázta meg az a fejét. - A lovagi címem már egy éve megvan. De ettől függetlenül még sokat kell azért tennem, hogy teljesjogú tag legyek.
- Mennyit? - kérdezte Vynylanne.
- Úgy két évet – felelte az. - Nem fogok unatkozni, az biztos. Desharik? Hogy döntöttél? Sir Larden hívása még mindig érvényes.
- Nem tudom – rázta meg a fejét a bátyja. - Gondolkodom még rajta. Hívtak az itteni akadémiára is, tanítani.
Vynylanne döbbenten kapta fel a hírre a fejét. Desharik úgy tett, mintha észre sem vette volna, szívét azonban elöntötte az öröm, látva a lány tekintetét. Alig várta már az estét.
- Meglátom – folytatta. - Egyelőre nem akarok csatlakozni egyetlen rendházhoz sem.
- Nem jössz a tisztánlátókhoz? - döbbent meg Aurel is. Desharik rásandított.
- Szerintem egy LaMarten egy rendházba bőven elég, kisöcsém.
A többiek felnevettek. Edera Vynylanne-hez fordult.
- Na és te mihez kezdesz?
- Bálba megyek – mondta tömören az. A társaság meglepetéssel nézett rá.
- Ez mióta zavar téged? - kérdezte végül Edera csodálkozva. - Ez volt az életed.
- Ha ezt még egyszer valaki a fejemhez vágja – gurult Vynylanne hirtelen méregbe -, én vágok valamit az ő fejéhez! Megváltoztam, olyan nehéz ezt elfogadni?! Te magad küldtél el gondolkodni, Edera! Az életemről döntöttem akkor, és ez a selyem-bársony csapda nem az, amit akarok!
- Gyere velem Goldengrassba, ha van hozzá kedved – ajánlotta a druida.
- Velünk is jöhetsz – tette hozzá Zafra. Ám Vynylanne megrázta a fejét.
- Köszönöm, igazán értékelem, de nem. Városépítéshez nem értek, a fogadó meg túl szűk számomra. Azt hiszem, inkább megvárom, hogy a néném egy pillanatig ne figyeljen rám, és megszököm, mielőtt újabb kérőt akaszt a nyakamba. De tudod, mit Edera? Gyere velünk ma este! Hamarosan neked is estélyeket kell adnod...
Ederából kibuggyant a nevetés.
- Én, bálba? Köszönöm, de erős bennem a létfenntartási ösztön. Inkább még egy sárkány, mint egy udvari léhűtőkkel teli táncterem!
A druida a szája elé kapta kezét.
- Jaj, Vyn, ne haragudj! Nem úgy gondoltam...
- Na, most már tudod, én mire gondoltam – húzta el a száját Vynylanne.
Edera zavartan megköszörülte a torkát, és Nastához fordult, ki egész idő alatt egy szót sem szólt.
- Te hogy döntöttél, mit teszel? Vissza a régi életedhez?
A félelf lassan megrázta a fejét.
- Nem. Úgy hiszem, ideje nekem is valami újba kezdenem. Le akarom zárni a múltamat.
A többiek ugyanolyan döbbenten meredtek rá, mint az előbb Vynylanne-re. Nasta végignézett rajtuk.
- Miért, mindenki megváltozhat, csak én nem?
A társaság hitetlenkedő arcát ismét végigpásztázva, az idősebb LaMarten fivérnél horgonyzott le.
- Nézd, Desharik. Bánt a lelkiismeret, hogy nem álltam ki melletted a tárgyaláson. Pedig megmentetted az életemet.
A lovag megrázta a fejét.
- Te voltál az egyetlen, aki ép elméjénél maradt. Ne emészd magad rajta. Annak azonban csak örülni tudok, ha új életet akarsz kezdeni. Bár tény, elég hihetetlen... Mi hát a szándékod?
Nasta beharapta szája szélét, majd ránézett Ederára.
- Ha a meghívásodba én is beleférek... veled tartanék Goldengrassba. Szükséged lehet minden segítő kézre. Meg tartom a frontot, amíg oda vagy a többi druidánál.
Edera szája elnyílt meglepetésében.
- Nasta... Nem is tudom, mit mondjak. Köszönöm. Természetesen, örömmel venném, ha eljönnél. Bár hajnalban indulok, úgyhogy, ha össze akarsz készülni...
- Hajnalban – bólintott határozottan Nasta. Edera lenyelte a gombócot a torkából. Végignézett társain, majd felemelte poharát.
- A jövőre! - mondta csendesen. Azok csatlakoztak hozzá.
- A jövőre!

~~~

A királyi palota bálterme zsúfolásig megtelt a különböző nobilitásokkal és felkapaszkodott polgárokkal. Középen díszes ruhába öltözött táncosok forogtak a zenekar által játszott dallamra, a terem egyik végében hosszan elnyúló asztalon számos egzotikus ínyencség sorakozott. Az ajtónálló egyik vendéget jelentette be a másik után. A gyermekkirály már eltávozott, az ilyen ünnepségekhez még fiatal volt, amúgy is untatták. Nevében az új nádor fogadta a vendégeket, arcán diplomatikus mosollyal, de érezhetően ugyanolyan rosszul érezte magát a díszes egyenruhájában, mint ifjú királya.
- Mit is ünneplünk? – kérdezte Desharik Vynylanne-t. A büféasztal mellett voltak, ahonnan beláthatták a tömeget. Mellettük Aurel álldogált szórakozottan. A nyitott üvegajtókon át beszivárgott a balzsamos nyári éjszaka.
- Fogalmam sincs, de nem is érdekel – válaszolt tömören a lány. - Csak nénikém kérésére jöttem el, tudod jól.
Jóval inkább fenyegető zsarolására, gondolt vissza korábbi fűtött hangú beszélgetésükre.
– Mit keresek én itt?? – kiáltott fel félhangosan.
- Nahát, pontosan ez fordult meg az én fejemben is, mikor megláttalak, szívem – szólalt meg valaki lágy, mézes hangon a háta mögött. Vynylanne meglepetten fordult hátra.
- Winifred! –
Karcsú, magas, gyönyörű fiatal nő állt mögöttük, több másik társa kíséretében. Fekete haja tökéletes frizurában, ruhája pazar, nyakán rubint nyakkék, arcán kegyetlen mosoly.
- Az istenekre, te voltál az utolsó személy, akit itt vártam volna. Teljesen eltűntél, állítólag valami kalandozó társasággal kóboroltál az országban?... Mesélték, vámpír lettél, meg mágus... Ah, badarság. Amikor először hallottam, nem is hittem el. Vynylanne, az nem lehet! Inkább kolostorba vonult, mondtam mindenkinek – nézett társaira, kik felkuncogtak. – De ezek szerint mégsem, hiszen itt vagy és látom, nem is egyedül...
- Winifred, ez itt Sir Desharik LeMarten, és öccse Sir Aurel. A hölgy pedig Lady Winifred Wondermere – mutatta be Vynylanne be őket egymásnak, arcára erőszakolt mosollyal, eleresztve füle mellett a korábbi szavakat.
- Üdvözöllek, kisasszony – hajolt meg tökéletes mozdulattal Desharik, kezébe fogva és enyhén megszorítva az eléje tartott kesztyűs kezet. Aurel félszegen biccentett.
- Csak nem az a Desharik LaMarten? – ragyogó mosoly villant, barna szemek vették jobban szemügyre a lehetséges újabb prédát, Aurellel egyáltalán nem foglalkozva. – No lám, ez a fogadás kezd egyre érdekesebb lenni.
- Gyönyörű a nyakéked, hölgyem – nézett a lovag Winifred nyakára. Winifred végigsimított az ékszeren.
- Úgy találod? Köszönöm. Régi családi örökség, még a dédanyámtól maradt rám. Soha nem válnék meg tőle!
Ekkor a zenekar új dallamot kezdett játszani. Winifred bájos mosolyt eresztett Desharikra.
– Sajnos, most mennem kell, ezt a táncot Sir Mordonnak ígértem. Nagyon örülök, hogy találkoztunk! Remélem, itt maradsz a bál végéig, muszáj lesz táncolnod velem!
- Részemről a megtiszteltetés kisasszony – hajolt előre fejével könnyedén a lovag. - Már alig várom.
Winifred újabb ragyogó mosollyal ajándékozta meg, majd társnőivel elvonult. Vynylanne becsukott szemmel fohászkodott magában, csak ő tudta miért és kinek.
- Tehát ő volt Ötperces Winifred – mondta tűnődve Desharik. - Most már értek mindent.
- Igen – sóhajtott Vynylanne. – Nénikém mondta, hogy az ifjú Parish herceg jegyezte el. Vagy fogja hamarosan. Lelkemre kötötte, hogy kövessem példáját.
- Te is jegyeztesd el magad a herceggel? – vonta fel a szemöldökét Desharik.
- Dehogyis! – nevette el magát akarata ellenére a lány. – Találjak egy olyan partit, mint ő!
Elfordult, és kezébe vett egy pezsgős poharat az asztalról.
- Mintha már nem találtam volna meg régen az igazit... – mondta maga elé félhangosan. A férfi elfojtott egy mosolyt, majd felemelte fejét, és észrevétlenül a levegőbe szimatolt. Háta mögé díszes ruhába öltözött fiatalember ember lépett, és megpakolta tányérját. Desharik megérezte rajta Winifred illatát. A férfi szeme megvillant.
- Teljesen megértem a herceget – nézett a táncoló Winifredre. – Szerencsés fickó. A hölgy igazán elbűvölő.
Vynylanne elkerekedett szemekkel, enyhén elkeseredve nézett rá.
– Vagy mégsem - folytatta Desharik. - Jóval inkább a nyakéke elbűvölő. Azt is mondhatnám, bűbájos, nem gondolod?
Háta mögött a cicomás ruhába öltözött fiatalember hirtelen félrenyelt. Desharik szemmel láthatóan észre sem vette, de Vynylanne annál inkább. Némán intett rá a szemével, szájával tátogva: ő Parish herceg! Desharik zavartalanul folytatta:
- Az ilyen ékszereknek nagy hatalmuk van ám. Ha felveszi, akár egy félork nőstény is bárkit magába tud bolondítani.
- Félork nőstény?! – hörrent fel a fiatalember. Desharik hátrafordult.
- Elnézést uram – mondta zavartan a herceg -, nem volt szándékomban hallgatózni. De akaratlanul is elcsíptem egy-két szót. Bűbájos nyakék?
Az ifjú arcára elkeseredéssel vegyes értetlenség ült ki.
- Persze – bólintott ártatlan szemekkel Desharik. – Igen nagy erejű mágikus eszközök. Nem is tudom, talán nimfák, vagy sellők hajtincsét zárják az ékkövükbe, vagy fonják a láncok közé, nem igaz, öcsém?
-Tessék? – kapta fel fejét Aurel. Láthatóan egész máshol jártak a gondolatai. – Dehogyisnem, feltétlenül. Bárkit képesek elbájolni. Elnézést, mennem kell... – és ezzel otthagyta őket. Mióta elbúcsúztak egymástól a kalandozók, Aurellel két értelmes szót nem lehetett váltani.
- Azt hiszem, nekem is... – nyögte ki a fiatalember, majd sarkon fordult és elviharzott. Vynylanne döbbenten bámult utána, majd Desharik felé fordult, aki barátságosan rámosolygott.
- De hát annak a nyakéknek nincs is varázsereje. Én csak tudom!
- Ó, csakugyan? – hökkent meg Desharik, majd komisz mosollyal a lányra kacsintott. – De most már van...
- Ó, te... – Vynylanne egy pillanatig tátott szájjal bámult rá, majd öklével rácsapott a férfi mellére. – Milyen paladin vagy te, mondd? Nem vagy itt tíz perce, és sikerült széttipornod a legnagyobb áspiskígyót a városban, ami még soha senkinek nem sikerült!
- Akkor úgy vélem, a lehető legjobb – mondta méltóságteljesen Desharik, ám hamiskás mosolya elárulta. – Csak a kötelességemet teljesítettem. Mondd csak, nem táncolnál velem?
- Winifred, a félork nőstény – ízelgette Vynylanne. – Azt hiszem, ez a fogadás tényleg kezd jobb lenni. Egy tánc még talán belefér – fogta meg kesztyűs kezével a férfi karját, aki a táncparkettre vezette. Vynylanne boldogan forgott karjaiban. Hirtelen magához tért. Minek szédíted magad?! Ezek csak lopott percek, nincs mögöttük igazi boldogság! Nem szeret téged, fogd már fel végre!
- Valami baj van? - nézett rá Desharik azonnal.
- Semmi... talán jót tenne egy kis friss levegő.
- Gyere, kikísérlek – állt meg a lovag a táncban. Kisétáltak a nyitott üvegajtón át a csillagos égbolt alá. A parkban rajtuk kívül jó néhányan voltak, így Desharik egy békésebb, eldugottabb helyre vezette a lányt.
- Kész, elég volt! - torpant meg hirtelen Vynylanne. - Nem bírom tovább. Itt megfulladok! Ebben a pillanatban megszököm innen!
- Jó terv – bólintott Desharik. - Nekem is éppen ez a szándékom.
Vynylanne döbbenten meredt rá.
- Vagyis inkább... - Desharik mélyen belenézett a lány szemébe - … a szöktetés.
A lánynak elakadt a lélegzete. Azután megértette. Szemét elfutotta a könny, úgy érezte a Világ kiszalad a lábai alól és egyedül a férfi kék szemei tartják meg, miközben forog, forog, forog... Desharik lehajolt, és megcsókolta a lány száját. Vynylanne rámosolygott könnyein keresztül.
- Hát szeretsz? - suttogta boldogan, és belekapaszkodott a nyakába. - Szeretsz engem?
- Te bolond, bolond nőszemély – gyönyörködött Desharik az arcában. - Nem nyilvánvaló? Méghogy nincs esélyed nálam... Senki másnak nincs esélye, csakis neked...
- Azután, amit az istállóban vágtál a fejemhez, mi másra gondolhattam volna?
Desharik elnevette magát.
- Nálad csak egy bolondabb ember van a Világon – én. Nem hittem, hogy engem választasz...
- Bolond, bolond ember...
- Egészen összeillünk, nem gondolod?
Vynylanne felnevetett. Desharik mélyen a szemébe nézett, majd elengedte a lányt. Elővett zsebéből egy kis dobozt, kinyitotta, majd hátrébb lépett és féltérdre ereszkedett.
- Lady Vynylanne Ravenstone. Megtisztelnél, ha feleségül jönnél hozzám.
Vynylanne kábultan nézte a dobozban lévő gyűrűt. Szólásra képtelenül emelte tekintetét a férfira.
- Nem mágikus – mosolygott Desharik. - Neked semmilyen bűbájra nem volt ahhoz szükséged, hogy elvarázsolj. Nos, hölgyem, mi a válaszod?
A lány arcán könnyek folytak végig.
- Igen – suttogta. - Igen! Igen!
Desharik felállt, kivette a gyűrűt a dobozból, hogy Vynylanne ujjára húzza. Ám egyszer csak megállt a keze.
- Várjunk csak, mi lesz Parish herceggel? - kérdezte aggodalmas képpel. - Ha jól gondolom, hamarosan ismét szabad lesz...
- Pokolba Parish herceggel! - kiáltott fel Vynylanne. - Elveheti a nénikémet, ha akarja, bánom is én! LaMarten, ha nem húzod fel az ujjamra azt a gyűrűt, megemlegeted, amit kapsz tőlem!
- Eszményi házasságunk lesz – nevetett fel Desharik, és meggyűrűzte kedvesét.
- Nos, indulhatunk? - kérdezte egy újabb csók után.
- Várjunk csak, mi lesz Winifreddel? - kérdezte hirtelen aggodalmasan Vynylanne. - Táncot ígértél neki! Nem hagyhatod cserben, főleg most!
Desharik a levegőbe nézett egy pillanatra.
- Bármennyire is lovagi kötelességnek tűnik, hogy megtáncoltassam azt a félork nőstényt, ha erre kényszerítesz asszony, megemlegeted, mit kapsz tőlem!
Vynylanne felnevetett.
- Valóban eszményi házasságunk lesz. Lássuk akkor azt a szöktetést!
Desharik szeme megvillant, és ölébe kapta. Fekete köpenye szárnyként csapott fel mögötte, ahogy megfordult, és a magas bukszusok között a kert oldalához sietett a lánnyal. Anélkül, hogy üteméből veszített volna, lendületvétel nélkül felugrott a több méter magas falra, majd eltűntek a túloldalán.

~~~

Nyárvégi nap volt, mikor a fivérek Vynylanne-nel megálltak a városkapunál. Desharik és Vynylanne ujján mátkagyűrű csillogott, arcukon határtalan boldogság. Még a bál éjjelén házasodtak össze Sant Ord szentélyében, anélkül, hogy bárkinek szóltak volna róla. Vynylanne nagynénje ugyan jóformán elájult először a hír hallatán, de miután megnyugodott, rájött, hogy Sir Desharik LaMarten valójában eszményi parti unokahúga számára. Hatalmas ünnepséget kívánt rendezni az ifjú pár tiszteletére, aminek hallatán a szerelmesek másodjára is szökésnek eredtek, Lord Colbenre, Vynylanne apjára hagyva a villámhárító szerepét. A városőrség kapitánya hamarosan ugyancsak a szökésen gondolkodott. Aurel most mosolyogva nézte bátyját és sógornőjét.
- Nos, Desharik, hogyan döntöttél? - kérdezte végül. - Jössz hozzánk vagy mész az akadémiára?
- Megyek az akadémiára – felelte Desharik. - De azért Lardenről sem fogok megfeledkezni. Őszelőig azonban, mikor visszatérnek a kadétok, még van pár hetünk, így bejárjuk egy kicsit a vidéket. Elvégre már kétszer is megszöktünk, és most nászúton lennénk, vagy mi!
Vynylanne kuncogott.
- Rendben szökevények – nevetett fel Aurel -, de szüretkor elvárunk titeket. Sir Larden azt üzente, hogy a haranglábra lógat fel téged, ha nem mutatod be neki a feleséged.
Kezet ráztak, átölelték egymást, majd mosolyogva búcsút intettek, és lovukat ellentétes irányba fordítva elnyargaltak.

- Ahhoz, hogy megtaláljuk Sir Percifal gyenge pontját - kezdett bele a mágus -, meg kell értenetek a paladinok alapvető mozgatórugóit. Azt tudjátok, hogy három kasztjuk van, kavalierek, élőhalott vadászok és inkvizítorok. Mindannyian a jót, a rendet és a törvényt védik. Az embereket. A paladinok végső célja az, hogy ne legyen gonosz a Világban. Számukra csak egy út létezik, a Jóé. Kerüljön bármibe, és ezért a saját egyéni életüket, boldogulásukat is feláldozzák akár, gondolkodás nélkül. Életvitelükkel példát kívánnak mutatni mindenki számára. Aurelen és Desharikon keresztül eléggé megismerhettük az első két kasztot. Az inkvizítorok azonban különböznek tőlük. Ők a paladinok zealotjai, a legelvakultabb kaszt, ha fogalmazhatok így. Számukra a legfontosabb a rend fenntartása. Ismerik minden betűjét a törvénynek. S nemcsak ismerik, teljes szívükben, lényükben hiszik is azt. Számukra ez az egyetlen járható út. Ők mindenben és mindenkiben keresik és üldözik a gonoszt. Nem foglalkoznak annak megértésével. Számukra nincs ezen mit érteni. El kell pusztítani, hogy rend legyen a káosz felett. Míg Aurel és Desharik számára ha valaki gonosz, az önmagában még nem bűn, csak azt cselekedni az, az inkvizítoroknak ez nem elégséges. Aki gonosz, az gonoszt is cselekszik, és jobb a bajt megelőzni, mint orvosolni. Gyanakodva figyelik a neutrálisokat is, mert szigorúan véve ők sem jók, sőt, egyensúlyra törekednek a két véglet között. A jóravalók pedig bármikor megtévelyedhetnek. Nagyon nehéz egyensúlyozni azon a határon, hogy ne bántsanak ártatlan embereket, mégis megtalálják a gonoszt. Könnyen átbillenhetnek abba az elvbe, hogy inkább haljon száz ártatlan, mint egy bűnös megmaradjon. Amit erről a Sir Percifalról hallottam Aureltől, éppen ez a helyzet. Csakhogy az inkvizítor a saját rendjének tagjaira kezdett vadászni. Odaállhatunk valamennyien a tanúk emelvényére, nem fog latba esni a szavunk. Ha úgy vesszük, érthető az aggodalma a korábbiak tükrében. Nem hiszem, hogy bárki is meg tudná őt győzni afelől, hogy Desharik ismét a jó oldalára állt. Az egyetlen lehetőségünk az, hogy elérjük, ne ő legyen a bírája.
- Zafra, ha megöljük a fickót, Deshariknak végképp semmi esélye - nézett a nőre Aldaron.
- Nem is megölni akarom - rázta a fejét Zafra -, hanem elmozdítani. Keríteni egy nála is felsőbb bírát.
- Paladinforradalmat akarsz kirobbantani? - bámult Nasta. - Ez igen. Mindig nagyban gondolkodtál.
- Másban nem is érdemes - mosolygott rá vissza a boszorkány. - Ehhez kell szövetségeseket találnunk, lehetőleg még a tárgyalás előtt.
- Királyi ítélkezés - mondta váratlanul Vynylanne. - Beszélek apámmal, ő a királyvárosi Őrség kapitánya. Vannak szálai az udvarban.
- Nem is tudtam - nézett meglepve Zafra. - Nagyszerű.
- Nem hagyhatjuk ki a paladinokat sem - szólalt meg Edera. - Larden a tisztánlátóktól biztosan segíteni fog. Aurel rendfőnöke, és jó barátja volt Deshariknak annak idején.
- Valószínűleg Aurelék is hozzátartanak először - gondolkodott el Aldaron.
- Jó két hét oda az út - dobolt ujjaival az asztalon Zafra. - Nem kellene időt veszíteni az utazással. Sajnos teleporttal csak oda tudunk eljutni, ahol már jártunk korábban. Vyn, te sem voltál még Kéttoronyban?
- Sajnos, nem - rázta a fejét a lány.
- Én viszont igen - mosolyodott el Edera.
- A druidák nem tudnak teleportálni - nézett rá Nasta.
- Általában nem is, én azonban igen. Bosszúálló vagyok, ha elfelejtetted volna, és így képes mágikus varázslatokra is. Nem sokra, igaz, de a teleport köztük van.
- Nagyszerű - ütötte össze a tenyerét Zafra. - Ne aggódj a létszám miatt, megtámogatlak majd.
- Én pedig elmegyek apámhoz - mondta Vynylanne. - Ott találkozunk.
- Hát akkor, indulás - állt fel Edera.
- Kíváncsi leszek a két hős arcára, amikor meglátnak majd minket - vigyorodott el Nasta.
- Ismerve őket, le akarnak majd állítani - rázta a fejét Zafra. - Egyszerűbb lesz, ha nem tudnak semmiről. Legalább ezt nem fogják a nyakukba varrni, ha mégsem sikerül a tervünk.
A kalandozók összepakoltak, és nem sokkal később ők is eltűntek.

- A Tisztulás Útja – mondta Sir Larden tűnődve. Felrezzent gondolataiból és a többiekre nézett. - Még soha senkit nem fordítottak vissza vámpírizmusból. Talea Vesnia szentélyének ereje természetesen ismert előttünk is, ám Sir Percifal nem azért kívánt élve elkapni a vámpírokat, hogy visszafordítsa őket, hanem, hogy elnyerjék méltó büntetésüket. S bármennyire is sötét szörnyetegek voltak, azt a bánásmódot, kínzást senki nem érdemli meg. Semmilyen bűnért. A vámpírok végül is ragadozók, saját törvényeiket követik, legyenek az bármennyire is kaotikusak.
- Ha ismert a módszer, miért nem használtátok soha? - kérdezte Edera.
- Akit egyszer magába húz a sötétség, húgom, hiába tér meg, az árny mindig benne marad - felelte a rendfőnök. - A fehér, ha egyszer feketével vegyül, hiába adunk hozzá újra fehéret, már csak szürke marad. A paladinok számára viszont csakis a fehér szín az egyetlen megengedett. Annak az embernek, ki valaha vámpír volt, szembe kell néznie saját sötét oldalával, és el kell fogadnia azt, különben ismét magába fogja rántani. Erre pedig nem sokan képesek, főleg nem a paladinok. Ha nem tudnak ezen túljutni, vagy elveszejtik magukat vagy ismét gonosszá válnak.
- A lehetőséget akkor is meg kell nekik adni – mondta Edera halkan, de határozottan.
- No igen. De hajlandó vagy-e ezzel kockára tenni mások életét? Desharik visszaváltozása pedig teljesen ismeretlen módon történt. Sosem volt tudott Myrago kövének ezen hatása, a Láng amulettről pedig nem is hallottunk azelőtt.
- Hát én tudnék mit mesélni róla – mormolta maga elé Zafra.
- Nem is értem – nézett rá a rendfőnök -, hogyan lehetett erre képes egy útvesztőhöz kötött medál?
Zafra elmosolyodott.
- Ha te vagy az útvesztő játékmestere, a szabályokat is te szabod meg adott kereteken belül. Akik pedig belépnek a labirintusba, legyenek akár vámpírok is, játékossá válnak, és alávetik magukat a szabályoknak. A hegy egyrészt fogva tartott, másrészt viszont védelmezett is; játékmester nélkül nincs játék. Módomban állt, hogy bármilyen tárgyra egy új kötést tegyek, persze olyat, ami nem ellentétes az esetlegesen meglévővel. A medál szabadulást adott a fogságból, hát képessé tettem, hogy a foglyul ejtett lelket is megszabadítsa a sötétségtől, hozzáadva erejét Myrago kövéhez. Ám azt nem tudtam megváltoztatni, nem is akartam, hogy akire hatással van, az hozzá nem érhet. A két kő mágikus ereje pedig szó szerint kiperzselte Desharikból a gonoszt.
- Azt mondod, hogy mikor belevágtad a cöveket, nem is volt már vámpír? - meredt rá Edera.
- De igen – felelte Zafra. - Ha akkor életben marad, ugyanúgy kerülnie kellett volna a fényt, és ugyanúgy vért kellett volna innia, hogy éljen. De gonosz már nem volt. Ahhoz viszont, hogy ismét ember lehessen belőle, meg kellett halnia vámpírként is. A feltámadásakor így tudott visszakerülni belé a lelke, immáron megtisztulva.
- Miért nem mondtad ezt el nekünk akkor? - kérdezte döbbenten Edera.
- A szívére volt szükségetek, kicsikém, nem az életére – nézett rá a boszorkány. - A két kő együttes hatása amúgy is megölte volna, csak idejekorán leszedte magáról őket. Egyébként sem mondtátok nekem, hogy fel akarjátok támasztani. Amennyire visszaemlékszem, Vynylanne-t akartátok életre kelteni. Már megint összetévesztesz valami csodatevő jótündérrel, Edera. Nem azért öltem meg, hogy ember lehessen belőle. Azért végeztem vele, hogy ne szívja ki az utolsó csepp véremet is!
- Akkor miért segítesz rajta most?!
- Te miért segítesz rajta? - kérdezett vissza Zafra. - Miért vetted be a csapatodba? Engem miért vettél be a csapatodba? Miért nem hagytatok ott a teremben? Lanternre, megértettem volna.
- Azután, hogy szándékosan törted meg a hegy kötését, noha jól tudtad, mi vár rád ezzel? - kérdezte Larden mosolyogva. - Megmentve ezzel az életüket? Megölted Desharikot, amire egyikőjük sem volt képes. Komolyan kérdezed?
- Még a Tűzhegy varázslóját is el lehet pusztítani, lovag! - vágott vissza Zafra. - A mágiám kimerülőben volt, a vámpír pedig sebezhetetlen. Ha már egyszer meg kell halni, hát magam választom meg a módját. Inkább szakadjon rám az az átkozott útvesztő, de arra nem voltam hajlandó, hogy vámpírcsemege legyen belőlem!
- Hagyd csak, jó lovag – mosolygott Aldaron is. - Előbb harapja le tőből az én kedvesem a nyelvét, minthogy bevallja, hogy van szíve, és kedveli az embereket, különösen ezt a társaságot, egytől egyig.
- Magam is így hiszem – biccentett a rendfőnök derűsen.
- Na megállj csak! - fenyegette meg Zafra az erdőjárót. - Ezért még számolunk később. Így kiteregetni a titkaimat...
Az asztalnál ülők felnevettek. Larden komolyodott el először.
- A Tisztulás Útja – ismételte meg megint. - Így nevezte el Sir Percifal azt a folyamatot, mellyel a paladinokat kívánja visszavezetni a rend útjára, melyről szerinte eltévedtek. Az Altrik utáni kaotikus állapotok valóban erős, határozott kezet kívántak. Jóval több vámpír vadászott az éjszakában, mint azt gondoltuk, és sajnos, jóval több paladint is átfordított a nádor. Szabályos hatalomátvételre törekedett. Szerencsére, mikor lelepleződött, még nem voltak elegen, Altrik csak óvatosan mozoghatott. Őt sem fordíthatták át sokkal korábban. Végül sikerült megsemmisíteni a vérszívókat, hosszas küzdelem után. Hogy Altrik meghalt, az ő álcájuk sem létezett tovább. Csakhogy Sir Percifal nem érte be ennyivel. Nagyon nehéz volt saját valahai bajtársaink ellen harcolni, akik ráadásul kitűnően ismertek minket. Fokozták a zavart, a bizonytalanságot, és a végén már nem lehetett tudni, a másikban mi rejtőzik. Percifal úgy gondolta, ennek legbiztosabb jele az, ha a paladin a legapróbb mértékben is eltér a vallott elvektől, másként gondolkodik, esetleg változtatni kíván az évszázados hagyományokon. Egyre több lovagot fogtak le így, és kezdték vallatni. Egy paladin bármilyen kínzásnak bármeddig ellenáll, ha tudja, hogy a cél, melyet követ, igaz. De az inkvizítorok éppen ezt a hitét kérdőjelezték meg. Ha saját rendtársaid vallatnak, vonják kétségbe hitedet... Sokan megtörtek. Ez pedig mindinkább igazolta Sir Percifal álláspontját. A vámpírok hatalmas dúlást végeztek sorainkban, de igazság szerint ő tizedelte meg igazán a paladinokat. Elpusztított egy teljes rendházat, és számos másikat véreztetett ki.
Larden szavát elvette a keserűség. Majd többiekre pillantott.
- Természetesen igyekszünk feltölteni a sorokat. Bár a tisztánlátók leginkább vámpírvadászokat képeznek ki – és menekítettek ide -, ajtónk minden kaszt előtt nyitva áll. Még az akadémia elvégzése sem szükséges a csatlakozáshoz. Az alapoktól tanítunk mindent. De még így is kevesen vagyunk. Ezért, új hagyományt teremtve meghívtam soraink közé nemcsak Sant Ord, de Amiel papjait is, hogy harcossá képezve őket, pap-lovagként erősítsék a paladinokat.
- De hiszen Amiel követői neutrálisok! - csodálkozott Zafra.
- Amiel az Őrző – felelte Larden. - Hatásköre nem különbözik sokban Sant Ordtól, a lovagok istenétől. Céljuk sok mindenben azonos.
Edera bámultan nézte a rendfőnököt. Larden a jelek szerint nemcsak fiatalságával, de merész újításaival is kitűnik a többi rendfőnök közül.
- Na és mit szól ehhez Sir Percifal? - kérdezte meg. A rendfőnök halványan elmosolyodott.
- Nem örül neki, bár Amiel ellen túl sok kifogása nem lehet. Csak éppen idáig nem volt szokás pap-lovagokat is képezni paladin rendházakban. Abba azonban nincs beleszólása, hogy kit hívok ide, noha ezt akkor már nagyon szerette volna, mikor idemenekítettem a Lovagok a Rend Hű Szolgálatában megmaradt vámpírvadászait. A tisztánlátókat azonban maga a király alapította, nem a Lovagi Tanács. Természetesen ők is hozzájárultak, elfogadva az alapító okiratot. Ebben pedig már akkor szerepelt ez a gondolat, noha eredetileg a vámpírok ellen született. De a rendházam sajnos csak egy kis sziget Percifal befolyásának tengerében. A Tisztulás Útja ma is tart, vele a kétség, a bizonytalanság. Látszólag ugyan rend és nyugalom van, a mélyben azonban annál jobban fortyognak az indulatok. Már nem tudni, kiben lehet bízni, kinek lehet szabadon beszélni; Sir Percifal kémjei mindenhol ott vannak, figyelve a legapróbb gyanúra is. A lovagok a rendért és a jóért küzdenek, de félő lesz, hogy egyszer megindulnak. Akkor pedig vérengzés lesz. A belháború könnyen átterjedhet az egész Királyságra, s eközben a népre nem vigyáz senki. Vannak külső ellenségei a Királyságnak, ha nem is lépnek fel nyíltan ellenünk, de kik csak a kínálkozó alkalomra várnak. Ha a lovagok egymást véreztetik ki, senki nem marad, aki megvédje az országot, ha ellenségeink megindulnak. Robbanáspontig feszült a helyzet, és elegendő akár egyetlen szikra is. Ez a szikra pedig könnyen lehet Desharik tárgyalása. A LaMartenek mindig népszerűek voltak. Amennyire elkeserített mindenkit Desharik átváltozása, ami éppen urunk megmentése miatt történt vele, annyira fog örömmel tölteni el mindenkit az, hogy ismét ember, sőt paladin lett belőle. Mi több bizonyíték kell ehhez, hogy részt vett a goldengrassi sárkány elpusztításában? Ha az öccsével együtt elítélik – és ez várható, ismerve Sir Percifalt -, könnyen lángba boríthatja a felháborodás a várost.
- Viszont, ha Desharikot felmentik... - mondta lassan Alturiak.
- Ez Percifal érájának végét jelenti – bólintott Larden – A Tisztulás Útjának végét. Nem csoda, ha nem fogja ártatlannak találni.
- Nem látja, hogy hova vezethet mindez? - kérdezte Edera döbbenten.
- De, valószínűleg, igen – felelte a rendfőnök. - Viszont úgy érezheti, hogy egy tisztító háborúra szükség van ahhoz, hogy rend legyen az országban. Ha a lázadók megjelennek a nyílt szinen, jóval könnyebben lesújthat rájuk.
- Na de az emberek...
- A cél a fontos, húgom. Szenvedni kell, gyötrődni kell, de így nyerhetünk igaz megtisztulást.
- Kivéve persze, ha közben leigáznak – szúrta közbe Nasta.
- Percifalban fel sem merül ez az eshetőség – rázta a fejét Sir Larden. - Általános vélemény szerint a környező országok, városállamok egyenként gyengék ehhez, összefogásra pedig a saját hatalmi harcaik miatt hosszú távon nem képesek. Én azonban nem vagyok ebben biztos. A Királyság túl zsíros falat ahhoz, hogy veszni hagyják. Az már persze lehetséges, hogy a koncon összemarakodnak, de akkor hol leszünk mi már? A széttépett zsákmány nem áll lábra és harcol újra.
- Na és ha nemcsak az alkalomra várnak – tűnődött Edera -, ha ez az egész eleve az egyik ellenséges ország terve volt?
- Ember szövetkezne vámpírral? - döbbent meg Larden teljes valójában. - Egy vámpír szövetségre lépne a prédájával? Ez azért nagyon valószínűtlen... Ha ez valóban egy előre kitervelt összeesküvés lenne, vajon hogyan tudták volna később Altrikot kezelni? Egy vámpírrá lett bukott paladin semmilyen hatalmat nem tűr meg maga felett. Amennnyire szolgálta tiszta szívéből a királyát korábban, olyannyira tagad meg minden közösséget és együttműködést a mesterével. Csak a saját tervei érdeklik, másé a legkevésbé sem. Nem. Véleményem szerint, csupán a körülmények alakultak szerencsétlenül számunkra. Természetesen tévedhetek is. De erre csak a jövő hozhatja meg számunkra a választ. Ha meghozza valamikor is. Addig is, foglalkozzunk a jelenlegi sürgető problémával.
- Mit tehetünk? - kérdezte Edera.
- A tárgyalás lehetőségéről egyelőre csak mi tudunk. Ha értesítjük a nádort, a gyermekkirályt, a Lovagok Tanácsának azon tagjait, akik aggódva nézik, hova vezet a Tisztulás Útja, megelőzhetjük az inkvizíciót, aki valószínűleg suba alatt kívánja majd tartani az ügyet. Egyrészt teljes nyilvánosságra hozzuk, onnantól, hogy Desharik megjelenik nálam, másrészt királyi ítélkezésért fogunk folyamodni. A király általában nem folyik bele a paladin belügyekbe, de kétlem, hogy Darian hagyná, hogy borzalmas kínzások után máglyára küldjék azt a két embert, akik megmentették az életét és a lelkét.
- De hisz alig múlt tíz esztendős! - bámult el Nasta. Larden elmosolyodott.
- Nála rátermettebb uralkodót keveset láttam. Altrik paladinként gondos neveltetésben részesítette, a történtek pedig nem megtörték, hanem megerősítették jellemében. Ha pedig Sir Percifal elmozdult, el lehet érni a Lovagok Tanácsában a rendházak újbóli függetlenségét, főleg a Hit Lovagjai alóli kikerülést. Nos, a teendőkről. El kell jutnom Királyvárosba a leghamarabb és a legnagyobb titokban. Beszélek a Tanáccsal, őfelségével és az Őrség kapitányával. Bár Lord Ravenstone nem paladin, a rend fenntartása rájuk fog hárulni a tárgyalás idején, és mindenhonnan szükségünk lesz szövetségesekre.
- Egyik társunk már beszél is vele – felelte Edera. - A leánya, Vynylanne.
- Lady Ravenstone? - ámult el Larden. - Tehát hozzátok tűnt el... Hallottam róla egyetsmást annakidején. Az utolsó, amit gondoltam volna róla, hogy kalandozó lesz belőle.
- Ráadásul milyen remek kalandozó – bólintott a druida. - Mágusnak sem utolsó. Vár minket az apja házában.
- Akkor ne is vesztegessük az időt – felelte Larden. - Van két hetünk, míg a fivérek ideérnek, addig kell kikövezni számukra az utat. Munkára, barátaim!

~~~

Desharik és Aurel csendben lovagoltak a paladincsapatban. A tisztánlátók nemcsak őket kísérték, hanem féltő gonddal fogtak közre egy hintót is.
- Mire ez a nagy csinnadratta? - horkant fel végül Desharik. - Jóformán az egész rendház kiürült, hogy elkísérjen minket. Ráadásul még Larden is eljött.
- Ki akarják nyilvánítani, hogy melletted állnak – felelte Aurel.
- Ehhez elég lett volna egy levél is – morgott Desharik. - Ehelyett akkora díszkíséretet kaptunk, ami egy királynak is sok lenne.
- Sir Larden jelenléte azért nyomósabb érv bármilyen levélnél, bátyám.
- Engem nem ver át az a gazember – csóválta a fejét az. - Több van emögött.
- Miért nem kérdeztél rá?
- Tréfálsz? Azt hiszed, bármit is ki lehet belőle szedni, ha nem akarja? Egyébként, nyugodj meg, rákérdeztem.
- No és?
- Pontosan a te szavaidat használta. De nekem mondhattok, amit akartok. Összeesküvés szagot érzek.
- Kivel esküdött volna össze? - ámult Aurel. Desharik rásandított.
- Édes öcsém, szerinted hol vannak most a többiek? Kétlem, hogy még mindig abban a határmenti faluban múlatnák az időt.
- Ugyan, hogyan értek volna előbb Kéttoronyba nálunk? - rázta a fejét Aurel. - Ráadásul el tudod képzelni róluk, hogy beállítanak egy paladin rendházba?
- Ederáról, Aurel? Bármit. Nem utánad jött legutóbb is? Még azt az enyveskezűt is magával hozva?
- Csakhogy Edera nem képes teleportra – vitatkozott Aurel. - Zafra meg Vynylanne pedig sosem jártak Kéttoronyban korábban.
- Edera. Nem képes. Teleportra – ismételte meg tagoltan Desharik. - Aurel.
- Igaz, bosszúálló druidaként képes mágikus igékre is... De szinte alig használta őket! Amúgy is ott lettek volna a rendházban, nem?
- Nem. Hidd el nekem, már Királyvárosban vannak, és ugyanarra az őrültségre készülnek, mint te. Tanúskodásra. Éppen azért kerülik a találkozást, hogy ne tudjam őket letiltani erről.
- Miért, engem le tudtál? - vigyorgott Aurel.
- Még mindig próbálkozom vele – nézett rá Desharik. - Az én utam világos. De a tied ne kövesse azt.
- Ezerszer átrágtuk ezt, bátyám. Nem fogom hagyni, hogy egyedül járd végig. Nem hagylak magadra. Soha többé.
Desharik elhallgatott, majd csendesen megszólalt.
- Nem tehettél volna semmit.
- Most viszont igen. Meg is fogom tenni, akár akarod, akár nem. - Aurel hangja határozottan csendült. - Nem vagyok már apród, és te nem vagy a felettesem. Nem fogok még egyszer ablakból kiugrani a parancsodra, nem hagylak még egyszer egy falkányi vámpírral egyedül!
- Aurel, értsd meg, máglyára fogsz lépni miattam! Azok után, amit tettem, még nézzem végig ezt is?!
- Ha máglyára lépsz, együtt fogunk oda menni. Egyébként az egész tárgyalást elkerülhetnéd. Larden meghívott tisztánlátónak. Még most is elfogadhatod az ajánlatát. Biztonságban lennél.
- Nem fogok Larden háta mögé bújni! - csattant fel Desharik. - Nézzem közben nap mint nap, mit műveltem vele!
- Őt nem zavarja...
- Engem annál jobban! Meg kell fizetnem a bűneimért, Aurel! Mindenért, amit tettem! Nemcsak nekem lesz jobb így. Mindenkinek!
Desharik hirtelen elhallgatott. Aurel ránézett, majd megint rákapta a szemét.
- Ez a tekintet... - mondta gyanakodva. Bátyja dühösen villant rá. Átok a szemedbe, kölyök!
- Elhallgass! - mordult fel. De öccsét már nem lehetett megállítani.
- Ismerem ezt a tekintetet. Ez nőt jelent. Desharik, te szerelmes vagy!
Desharik ölni tudott volna a tekintetével. Ez sem volt ismeretlen fivére előtt.
- Ó, most már kétség kívül így van! Akkor néztél rám mindig így, mikor erre rájöttem!
- Aurel, ha nem hallgatsz el, Sant Ordra mondom, a tárgyalást sem fogod megérni!
- De ki is lehet az? - tűnődött hangosan öccse, mit sem zavartatva magát. - Ismerve a kényes ízlésedet, nem lehet semmi futó kaland. Amúgy is sülve-főve együtt voltunk az utóbbi három hétben, úgyhogy biztos nem friss. Sant Ord szent nevére! A társaink közül valaki! Egek Ura! Edera?
Desharik hökkenten meredt Aurel ijedt arcára. A látványra elhagyta a méreg, és kitört belőle a nevetés.
- Edera? Nem, nem ő – úgy rázkódott, hogy kishíján leesett a nyeregből. Derűjét továbbfokozta öccse akaratlan megkönnyebbülése.
- Akkor Vynylanne!
Ahogy az előbb a méreg, most a vidámság is ugyanilyen villámgyorsan hagyta el Desharikot. Mogorván bámult lova nyakára, nem válaszolt. Aurelnek azonban ez is éppen elég válasz volt.
- Vynylanne... - ismételte meg Aurel. - Nahát... Ő már tudja?
- Miért kellene tudnia? - mordult fel a bátyja.
- Esetleg megkönnyítette volna a döntését.
- Ó, ő már döntött, nyugodj meg.
- Biztos vagy te ebben, Desharik? Azért egy kérdés nem ártott volna...
- Te csak ne adj nekem tanácsot nőügyekben! - csattant fel a bátyja. - Éppen hogy nem veri ki a szemedet, ami előtte van!
- Mi van az én szemem előtt? - kérdezte Aurel döbbenten.
- Nem mi, ki?!
- Ki?! - ismételte értetlenül az öccse.
- Elmondom, Sasszem. Karcsú, barna, fonatos, szabadidejében sárkány. Meg ha éppen rajta van a kergekór, átváltoznia sem kell hozzá.
- Edera? Ugyan, Desharik, csak barátok vagyunk! Soha nem történt köztünk semmi!
- Hát, ha rajtatok múlik, soha nem is fog – horkant fel a bátyja. Aurel válaszolt volna, de szavát hirtelen megakasztotta az eléjük táruló város látképe.
- Királyváros.
A két fivér egymásra tekintett, elméjükből minden nő kihullott, barát, mást szerető egyaránt.
- Megérkeztünk.

~~~

A tárgyalóterem zsúfolásig megtelt. Nemcsak a lakosok jöttek el, a padsorok túlnyomó részét paladinok töltötték be, feszülten figyelve a történteket. Desharik LaMarten nem is akármilyen visszatérése ugyancsak megbolygatta az addig sem nyugodt kedélyeket. A lovagok egy része – főleg a kavalierek és a vámpírvadászok – határozottan állították, hogy a paladin valóban megtiszult. Az inkvizítorok azonban gyökeresen más véleményen voltak. A tárgyalásra valamennyien szép számmal eljöttek, mert jól tudták, hogy az ítélet döntő hatással lesz a rend további alakulására. A bírói pulpituson maga Sir Percifal ült, hogy a valahai kavalier ügyében ítéletet hozzon. A negyvenen túli férfi haja acélszürkévé kezdett fakulni, világos szemeivel azonban ugyanolyan éberen figyelte környezetét, mint fiatalkorában. Nem volt ugyan kétséges számára a per kimenetele, de a törvények nem engedték, hogy bárkit is anélkül ítéljenek el, hogy előtte meghallgassák. Sir Percifal pedig törvények felkent őrzője volt. Végignézett a zsúfolt tárgyalótermen. Szíve szerint zárt ajtók mögött tárgyalta volna LaMarten ügyét, érzése szerint túlságosan is felkorbácsolná az indulatokat a per kimenetele, ez pedig a rend ellen törne. Ám nemcsak a Lovagi Tanács, hanem maga a gyermekkirály is nyilvánosságra utasította. A népnek tudnia kell, hogyan dönt a törvényszék egy paladin ügyében, ki egykor a király életét mentette meg, lett emiatt vámpír, majd tér vissza és vallja magát ismét paladinnak, mondta neki ifjú uralkodója. Sir Percifal még most sem értett egyet ezzel az állásponttal, de fejet hajtott ura óhaja előtt. Biztos volt abban, hogy szilárd kézzel fenn tudja tartani majd a rendet. Ránézett a vádlottak padján ülő szőke férfire, kin vért és fegyverek nélkül is látszott, hogy katona. Haját vékony fekete szalag tartotta, két kezét vékony bilincs fogta. A bilincs vékonysága megtévesztő volt, jóval nagyobb mágikus erő volt benne. Desharik LaMarten sorsa biztos tudatában ült, mégis nyugodt volt, szinte békés. Sir Percifal intett a vádlónak, ki elkezdte a pert.
- Desharik LaMarten, vámpírizmus vádjával állsz a bíróság előtt. Tudd, ha ezek a vádak rádbizonyosodnak, máglya általi halállal fogsz lakolni bűneidért. A Szent Inkvizíció vádol téged családod teljes kiirtásával, valamint a kéttoronybeli Tisztánlátó Rendház tagjainak szinte teljes elpusztításával, mindösszesen harminc emberrel. Sir Lardent súlyosan megsebesítetted, élete végéig nyomorék lesz. Emellett még ki tudja hány lelket faltál fel. Megszegted törvényeinket, megszegted esküdet. Most mégis itt állsz előttünk, ahova saját akaratodból jöttél. Mit felelsz a vádakra?
Desharik felállt és egyenesen a vádló szemébe nézett.
- Igen, mindezeket elkövettem. Vámpír voltam, a Káosz törvényei szerint éltem.
- Mégis visszajöttél, hogy az emberi ítélőszék elé állj.
- Újra ember lettem, az emberi törvények szerint kívánok élni és ítéltetni.
- Mit hozol fel mentségedre?
- Nincs mentségem. Vámpír voltam, a gonoszt szolgáltam.
- Tisztelt Ítélőszék! - állt fel ekkor a védő. Szíve szerint szétverte volna az iratokat védence fején. - Bár védencem nem érzi szükségét, én feltárnám a körülményeket, és a számos mentséget. Tanúk is jelentkeztek, szám szerint öt, kik a vádlott mellett kívánnak kiállni. Sir Larden, a tisztánlátók rendfőnöke ugyancsak támogatásáról biztosítja LaMarten lovagot. Kérném ezen tanúk meghallgatását.
Sir Percifal beleegyezően bólintott, és a tanúk emelvényén megjelent Aurel. A törvényszéki mágus rátette az esküvarázst, mely alapján a tanú csakis az igazat vallhatta, bármilyen hazugság vagy megtévesztés esetén elevenen, belülről égett volna el, azon nyomban. Aurel tömören elmondta az eseményeket, az okot, amiért bátyja vámpírrá vált, a tisztánlátók rendháza elleni támadást, melynek során megszerezte Myrago kövét, majd a tűzhegyi csatát, ahol Desharik elpusztult.
- Mi történt ezután? - kérdezte a védő.
- Társaimmal az útvesztő melletti faluba tértünk vissza, hogy megtisztítsuk a megmaradt vámpíroktól. Ám kiderült, hogy elkéstünk.
- Mindenkivel végeztek addigra? - kérdezte a védő.
- Éppen ellenkezőleg. Valaki mindannyiukkal végzett. Ennek magyarázatán tanakodtunk, mikor megjelent körünkben a bátyám, egyik társunkkal. Bár már nem volt rajta Myrago köve, és elpusztult az útvesztőben, mégis életben volt, szabadon érte a napfény. Nem volt szellem sem, és többet nem érződött róla a gonosz jelenlét. Fivérem feltámadt, és emberként támadt fel.
Megdöbbent moraj támadt a teremben.
- Hogyan lehetséges ez? - kérdezte a védő.
- A harc közben a tűzhegyi Láng amulettet és Myrago kövét felhasználva, Desharikot sikerült megtisztítani minden gonosz jelenléttől - felelte Aurel. - Ezután egyik társunk végett vele. Ám Sant Ord új esélyt adott fivéremnek, és emberként feltámasztotta. Szabad döntéséből küldetésünkhöz csatlakozott, melynek célja a goldengrassi sárkány elpusztítása volt, mielőtt tárgyalást kér maga ellen. Azt mondhatom, végigjárta a Tisztulás Útját, mert képességeit fokozatosan visszakapta, egészen a végső csatáig, mikor a sárkány elleni harc alatt Sant Ord hitére tett paladin esküt.
- Miből gondolod, hogy Sant Ord elfogadta eskütételét? - kérdezte a védő.
- Ismét képes volt kézrátétellel gyógyítani - felelte Aurel -, ezzel két súlyosan sebesült társunk életét is megmentette. Erre a csata előtt, az eskü előtt még nem volt képes. Bár vámpír volt, ismét paladinná vált. Teljes szívemből állítom, hogy megtisztult.
- Köszönöm, nincs több kérdésem.
A vádló következett sorra.
- Sir Aurel, ha jól tudom, feladatul kaptad Myrago kövének visszaszerzését.
- Igen, uram – felelte Aurel. - Teljesítettem is. A gyűrű ismét a tisztánlátók birtokában van.
- Feladatul kaptad fivéred kézrekerítését is.
Aurel válaszként Desharikra intett.
- Itt ül, és önként kért maga ellen tárgyalást.
- Támogattad ebben a döntésében?
Aurel hallgatott, majd fejét rázta.
- Előbb megpróbáltam lebeszélni róla. Ám, mivel eltökéltnek mutatkozott, úgy döntöttem, hogy kiállok mellette és tanúskodom az érdekében.
- Te voltál az, ki megölte őt vámpírként?
- Nem, uram. Ahogy korábban is mondtam, egyik társunk tette.
- Ezek szerint az ő érdeme az is, hogy Myrago köve nincs már a vádlott birtokában.
- Igen, uram.
- Akkor elmondhatjuk, hogy nem voltál képes teljesíteni küldetéseidet.
- Nem - rázta a fejét Aurel -, egymagamban nem voltam rá képes.
A vádló hirtelen felcsattant.
- Mert ahelyett, hogy korábbi feladataidra koncentráltál volna, lovag, újba fogtál bele. Egy druidához csatlakoztál.
- Igaz, uram, hogy ő neutrális – felelte Aurel -, de célja nemes volt.
- Hátrahagytad emiatt a saját feljebbvalóidtól kapott parancsot!
- Nem, uram – rázta a fejét Aurel. - Bár a tisztánlátók rendháza elleni támadás után Deshariknak nyoma veszett, tudtam, hogy ismét fel fog bukkanni a környezetemben. Ahogy mindig is tette.
- Ahogy korábbi bajtársaidra is mindig rátámadt. Bárkire, akivel együtt voltál.
- Igen, uram...
- Tudatában voltál ennek, mégis kitetted ennek mostani társaidat. Kik között nem volt paladin. Kik védtelenek voltak ellene.
- Ők is tudatában voltak ennek, uram. Önként vállalták. Mégis, életük megóvása érdekében ott akartam hagyni őket...
- Vagyis a sárkány elpusztításának feladatát is hátrahagytad volna!
Aurel felvetette a fejét.
- De nem tettem meg. Desharik elpusztult vámpírként, itt van emberként. Myrago köve Sir Larden birtokában van. Sarkalothyme-nak vége. Társaim épek és egészségesek. Teljesítettem kapott és vállalt küldetéseimet. Valamennyit.
Csend támadt. A vádló tűnődve nézte Aurelt, majd újra megszólalt.
- Azelőtt is konfrontálódtál fivéreddel, hogy megszerezte volna Myrago kövét, nem igaz?
- Igen uram.
- Tehát volt lehetőséged arra, hogy végezz vele, mielőtt sebezhetetlenné válik. Mégsem tetted. Miért nem?
Aurel ismét hallgatott, majd bátyjára nézett. A fivérek tekintete összekapcsolódott. Aurel ezután a vádlóra pillantott.
- Nem voltam őt képes megölni, uram, mert hiába is lett belőle vámpír, attól még a fivérem maradt. Ez, és a mód, ahogyan átváltozott, fogta le a kardomat.
- Értem – mondta különös hangsúllyal a vádló. Megint felcsattant a hangja.
- Az egész családodat kiirtotta. Mégsem voltál képes megölni. Tucatnyi ártatlan életet pusztított el, köztük paladinokat is. Mégsem voltál képes megölni. Vámpírral cimboráltál, lovag. Most is vele cimborálsz, mert még mindig kiállsz mellette!
Aurel lehorgasztotta fejét. A vádló szárazon elmosolyodott.
- Nincs több kérdésem.
Aurel a szája szélébe harapott, majd fejet hajtott, és leült a hallgatóság első sorába. Lelkiismeretfurdalással telve nézett bátyjára, aki visszaintett neki állával. Fel a fejjel, kölyök. Nem lehetett mást várni. Sir Percifal a védőre nézett.
- Következő tanú?
Az bólintott.
- Kéretem Aldaron Mendot.

Aldaron nyugodt, komótos léptekkel jött be a terembe, biccentett oda Deshariknak, ki mereven nézett rá, tekintete egyszerre dühös és lágy, majd az erdőjáró magára vette az esküvarázst.
- Mind eljöttetek? - kérdezte halkan a lovag. Aldaron ráhunyorított. Desharik tenyerébe takarta arcát, majd megcsóválta fejét. Mégis, mi mást várhatott ettől az őrült társaságtól? Maga miatt nem aggódott, valahogyan várta, vágyta is a máglya lobogó lángjait, de a barátai... Az is éppen elég volt számára, hogy Aurel eldobja magától az életét miatta.... Hirtelen karvalykarmokkal markolt gyomrába a rettenet. Vynylanne is tanúskodni fog! Desharik elfehéredett. Sant Ord, könyörülj, fohászkodott maga elé. Ne engedd... Ne engedd... Kábán hallgatta, ahogy Aldaron tanútételt tett. Története minden részletben megegyezett Aurelével, akárcsak azon állítása, hogy Desharik esküt tett Sant Ordra, megtisztult és ismét paladin lett, és az erdőjáró kész akár az életét is feláldozni bizonyságul.
- Miért csatlakoztál a kalandozókhoz? - tette fel a vádló első kérdését.
- Bajban voltak – felelte tömören Aldaron.
- Előfordult már máskor is vámpírvész az erdődben?
- Megesett – bólintott Aldaron. - Az erdőhöz közel több falu is fekszik.
- Képes voltál védelem nélkül odahagyni őket, hogy vadidegenekhez állj? - vonta össze a szemöldökét a vádló. Aldaron elmosolyodott.
- Természetesen nem maradtak védelem nélkül. Vannak más erdőjárók is arra. Rám pedig nagyobb szükség volt a vadidegenek mellett.
- Hmm. Te magad harcoltál a vádlottal?
- Vámpírként?
- Vámpírként. Netán harcolnod kellett vele emberként is?
- Nem – rázta meg a fejét határozottan Aldaron. - Emberként csapatunk egyik, ha nem a legerősebb tagja volt. Bizton támaszkodhattunk pengéire minden csatában. Sosem támadt hátba egyikünket sem.
- Vámpírként mégis harcoltál vele...
- Igen – bólintott az erdőjáró.
- Melyikőtök győzött? Mindketten életben maradtatok...
- Párbajunk eldöntetlen maradt – felelte Aldaron.
- Netán a te pengédet is lefogta valami? - kérdezte szárazon a vádló.
- Csak a torokharapása – mosolyodott el az erdőjáró. - De abból kiszabadultam.
- Vagyis téged is át akart változtatni, ezért engedett el?
- Nem – rázta meg a fejét ismét Aldaron. - Az, hogy kiszabadultam, rajtam múlt, nem rajta.
- Egy erdőjáró, nem is vámpírvadász, képes lenne erre? - húzta fel szemöldökét hitetlenkedve a vádló. Aldaron halványan elmosolyodott.
- Azt hiszem, Desharikot is meglephettem vele.
- Jó harcos vagy, Aldaron – bólintott Desharik. - Te vagy az egyetlen, ki megmenekült tőlem.
A vádló egy pillantást vetett a lovagra, majd ismét az erdőjáróhoz fordult.
- Megharapott... folyamatosan gyötörte társaidat... furcsának találom, hogy most mégis kiállsz mellette.
Aldaron enyhén felvonta vállát.
- Akkor sem haragudtam rá, vagy gyűlöltem, mikor még vámpír volt. Az pedig természetes, hogy kiállok mellette. Bajban van.
- Nocsak. Nem éreztél ellenszenvet egy vámpír iránt?
- Nem, nem cimborálok vérszívókkal – szögezte le Aldaron. - Annál jóval többet öltem meg közülük. Egyszerűen, erdőjáróként másként látom őket, mint a legtöbb ember.
- Miként látod őket? - kérdezte a vádló.
- Ragadozónak – felelte Aldaron. - Részei a természet körforgásának.
- Csak éppen emberre vadásznak! - csattant fel a vádló.
- Akár tetszik az embereknek, akár nem, ők is részei a természetnek - válaszolta az erdőjáró. - Mindenkinek megvan a maga ragadozója.
- Ezek szerint joguk van ölni? - nézett a vádló hitetlenkedve.
- Ez nem jog. Csak létfenntartás. A vámpírok véren élnek. De ez nem jelenti természetesen azt, hogy birkaként tűrjük, ahogy lemészárolnak. Akik pedig nem képesek megvédeni magukat...
- Hagyjátok meghalni? - vágott közbe gúnyosan a vádló. - Sinnemora törvényének szellemében? Pusztuljon a gyenge, éljen az erős?
- Nem! Megvédjük őket! Ebben különbözik az ember az állattól. Az erdőjáró – szeme végigfutott a vádlón – másoktól. Megvédi az övéit. Akár ismeri őket, akár nem. Segít a bajbajutotton.
A vádló, de a bíró szeme is felvillant, a teremben pedig halk suttogás támadt a jelenlévő paladinok részéről. Hogy merészeli egy koszos erdőjáró összehasonlítani velük magát, és főleg magasabbra helyezni?! A vádló rövid gondolkodás után új kérdést tett fel.
- Ha jól értettem szavaidat, az erdőjáró ragadozóként tekint a vámpírra.
- Igen.
- Nem érdekli az, hogy korábban ember volt? Hogy lelkét a sötétség nyelte el?
Aldaron széttárta karját.
- Segíteni nem tudunk rajta. Akárki is volt korábban, ragadozó lett. Nem ő szorul védelemre, tőle kell védelmezni mást.
- Tehát nem tartod lehetségesnek, hogy egy vámpír visszaforduljon?
Aldaron Desharikra intett.
- Megtörtént. Így lehetségesnek tartom.
- Ezek szerint, feltételezhetem rólad, hogy ezek után minden vámpírt megpróbálsz visszafordítani? - kérdezte a vádló. Aldaron megrázta a fejét.
- Nem.
- Nem akarod megmenteni a lelküket?
- Erdőjáró vagyok. Orkokra vadászom. Úgy hiszem, vannak nálam jóval rátermettebb és elhivatottabb emberek erre. Én az egyszerű falusiak és az erdő lényeinek életét védem. Ez az én feladatom. A lélekmentés inkább a tietek. Jól látom? - fordította meg hirtelen a kérdezés irányát Aldaron.
- Jól látod – bólintott a vádló önkéntelenül. - Ezért küzdünk.
Az erdőjáró felvonta a szemöldökét.
- Ha ezért küzd az inkvizíció, akkor miért nem hiszi el, hogy ez megtörtént?
A vádló szava elakadt. Hosszasan nézett Aldaronra, majd Desharikra pillantott. Végül válaszolt volna, ám hirtelen a bíró vágott közbe.
- Megfelelek a kérdésedre, erdőjáró. Valóban lehetséges, hogy egy vámpírból ismét ember legyen. Egyetlen módon. Elpusztult testét és mesterének szívét Talea Vesnia oltárára kell helyezni, és a Fényistennő életre kelti őt emberként. Nincs más lehetőség. A vádlott esetében ez nem így történt; Altrik teste a szívével együtt hamuvá lett. Ám még ha az inkvizíció által elfogadott módon is tért volna vissza az élők sorába, lelke már soha többé nem lesz igazán tiszta. Bűnei mindvégig elkísérik, és ha ezzel nem tud szembenézni, akár ismét elnyelheti a sötétség. A lehetőség puszta megléte is túl kockázatos számunkra. Főleg olyan ember esetében, ki állításotok szerint felesküdött Sant Ordra, és paladinnak vallja magát. Távozhatsz.
Aldaron azonban nem mozdult. Sir Percifal ránézett.
- Igen? Van még mondanivalód?
Az erdőjáró bólintott.
- Desharik LaMarten sárkányt győzött le visszatérte után. Úgy vélem, hogy aki hajlandó az életét is feláldozni azért, hogy elpusztítson egy ilyen szörnyet, az nem fog többé letérni a jó útról.
Aldaron a bíróról Desharikra fordította tekintetét, és mélyen a szemébe nézett. Desharik döbbenten bámult rá vissza. Öccse után a komor erdőjáró is hitet tett mellette. Hirtelen ismét érezte Aldaron vérét szájában. Nagyot nyelt. Alig észrevehetően bólintott.
- Így lesz – mondta csendesen. A tárgyalóteremben azoknak, kiknek volt rá szemük, úgy találták, Desharik aurája fényesebb lett. A lovag hinni kezdett önmagában. Jó néhány inkvizítor, ki idáig szilárd hittel vallotta a vádlott kétszínűségét, hirtelen saját kétségei rabjává vált. Ismét megindult a halk suttogás. A vádló is a látók között volt. Elgondolkodva nézte LaMartent, a távozó erdőjárót, majd a bíróra pillantott, ki láthatóan nem vette észre a változást. Ezek után lassan a figyelmesen hallgató Sir Lardenre fordult a tekintete. Pár pillanatig egymást nézték, majd kettőjük szemvonalába Zafra lépett be, hogy tanúskodjék.
- Te voltál az, ki megölte a vádlottat vámpírként? – kérdezte a vádló, mikor rákerült a sor.
- Igen – bólintott Zafra. A vádló elmosolyodott.
- Áruld el nekem, hogyan lehet arra képes egy fogadós, mire sem vámpírvadász paladin, sem erdőjáró nem?
- Mágus vagyok, vádló – mosolyodott el Zafra is.
- Nem lehetsz akármilyen ezek szerint... De mégis... rajta volt Myrago köve...
- Rávettem arra, hogy vegye le – hunyorított a boszorkány vidáman. Desharik megforgatta a szemeit. A teremben halk nevetés csapott fel. Bármennyire is feszült volt a hangulat, a boszorkány barátságos természetete az ítélőszék falai közé is derűt csempészett. Bár egyszerű vörös-arany varázslóruhában volt - a Tűzhegy jelét azóta nem viselte, hogy megszabadult kötése alól -, komoly erő érződött róla. Zafra olyan volt, mint egy nevelőnő: kedves és mosolygós, de a gyerekek - azaz a hallgatósága -, érezhették rajta, hogy nem tréfál, ha nem fogadnak neki szót..
- Lehetne valamivel részletesebben is? - érdeklődött a vádló pár pillanat után, miután a tanú minden jel szerint úgy vélte, elégséges magyarázatot adott.
- A Láng amulett és Myrago köve együtt minden démont megtisztít – felelte Zafra valamivel részletesebben. Újabb csend támadt. A boszorkány nem akart megkönyörülni hallgatóságán, kik közül jónéhánynak, kikre nem volt hatással a nevelőnői benyomás, valószínűleg saját gyerekszobájuk, esetleg szeretnivaló nevelőnő hiánya okán, viszketni kezdett a tenyere, hogy megrázza a nőt, és ezzel kirázza belőle az őket égető kérdésre a választ. Az asszony, miután kiélvezte a feléje irányuló osztatlan figyelmet, mégis beszélni kezdett. - A vádlotton rajta volt a gyűrű. Én az arcába nyomtam az amulettet. Hogy ne égjen örökké, lehúzta a gyűrűt az ujjáról, ezzel megtörte a varázst, és az amulett leesett az arcáról. Fordítva hiába próbálkozott volna.
- Örökké égni? - ismételte a vádló.
- Myrago köve védelmet nyújt a vámpíroknak többek között a tűz ellen is - magyarázta kedvesen az asszony. A paladinnak. - A Láng amulett azonban tüzet kelt abban, akire hatással van.
- Sosem hallottam még a Láng amulettről - mondta lassan a vádló. - Tisztító hatásáról még kevésbé, pedig elhiheted, kutatjuk ennek a módját.
- Talán csak rossz helyen kutattátok eddig - mosolygott rá melegen a boszorkány. A teremben most felcsapott a nevetés, másrészről viszont rosszaló hangok hallatszottak. Azért a pimaszságnak is vannak határai!... Zafra szeme vidáman villant. Bár megtehette volna, esze ágában sem volt bővebb magyarázatot adni arra, ő miért tud ennyit az amulettről. Mindörökre titokban kívánta tartani azt, hogy ő volt a Tűzhegy varázslója, és erre kérte társait is. Nem lelkesedett volna a személye körül ezek után kétségtelenül feltámadó érdeklődésért, főleg az egykori játékosok részéről.
- Tehát a vádlott ember lett – vonta le következtetését végül az inkvizítor.
- Nem. Vámpír maradt. Csak nem volt többé gonosz. A gyűrű lekerült róla, a cövek pedig a szívébe.
- Hogyan kelt akkor életre emberként? - kérdezte a vádló.
- Új szíve lett. Emberi.
- Új szíve? - ismételte értetlenül az inkvizítor. - Állításod szerint cövekkel szúrtad le, nem pedig...
- A szívét halála után vágták ki a többiek - felelt Zafra.
- Miért volt erre szükség?
- Ezzel kívánták visszahozni Desharik egyik áldozatát.
- Az utolsót... - tette hozzá halkan Desharik. Az inkvizítor újabb pillantást vetett rá, majd Zafrához fordult.
- Ti támasztottátok fel a vádlottat?
- Nem.
- Akkor hogyan került erre sor?
- Nem tudom – vont vállat a mágus. - Senki sem tudja. Mi már nem voltunk akkor ott. Mikor később összeraktuk a történteket, Desharik az egyik gyógyitalomat mutatta fel, azt találta magán, miután magához tért.
- Képes az italod ilyesmire? - kérdezte a vádló.
- Új szív növesztésére? - Zafra arcán tanácstalanság futott át egy pillanatra. - Tény, komoly potenciájú regenerálószer. A vérfarkasok öngyógyítása alapján működik, az elpusztult szövetet növeszti újra meg. De egymagában nem elegendő a feltámasztáshoz. Azt kell mondanom, isteni csoda történt. A lovagok istene visszahívta egykori követőjét a sötétségből.
Mély csend ereszkedett a teremre. Zafra olyan természetesen mondta ki ezeket a szavakat, mintha ez lenne az egyetlen ésszerű magyarázat. Noha láthatóan nem követte Sant Ordot, számára mégsem volt kétséges, hogy így történt.
- Szerinted megismétlődhet ez még egyszer? – kérdezte rövid csend után a vádló. Különös tekintettel figyelte Zafrát, aki széttárta a karját.
- Nem tudom. Milyen gyakran tesznek csodát az istenek? Deshariknál azonban megtörtént. A vámpírból ember lett, majd paladin, ez utóbbi már saját döntései, életvitele alapján. A csoda nem lett elpazarolva. Idáig.
Az inkvizítor lassan bólintott.
- Nincs több kérdésem.
Zafra távozott volna, mikor hirtelen megszólalt Sir Percifal.
- Egy pillanatra még, mágus.
- Igen? – fordult vissza a nő.
- Mik a szered alkotóelemei?
Zafra elmosolyodott.
- Attól tartok, ez az én titkom marad. Tudod, ebből élek.
- Nem a fogadóból? – kérdezte a bíró.
- Van egy üzletem is – bólintott a boszorkány.
- Tehát eladod a gyógyító szereidet - mondta megvetően az inkvizítor. - Pénzt követelsz a rászorultaktól.
- Akárcsak a papok, bíró. Azzal a különbséggel, hogy nekem ez a megélhetésem, nekik azonban nem. Kapnak támogatást a hívektől is, a királytól is.
Percifal gondolkodva nézett rá, majd hirtelen más témára váltott.
- Láthatóan nem az emberszeretet határozza meg döntéseidet. Miért csatlakoztál a kalandozókhoz?
- Mert a soraik közé hívtak – felelte tömören Zafra.
- Te pedig velük tartottál.
- Így van.
- Nekik mi okuk volt a hívásra? Hálából tették? Vagy segítséget kértek a sárkány ellen?
- Semmi okuk nem volt rá – vonta meg a vállát a boszorkány. Aurel arcán átfutott egy mosoly, akárcsak Aldaronén. – Desharikot nem miattuk, magam miatt öltem meg. A sárkány ellen pedig sosem csatlakoztam volna hozzájuk. Ismertek engem annyira, hogy puszta felebaráti szeretetből nem megyek öngyilkos küldetésbe. Ezért biztosan nem hívtak.
- Ahogy elnézlek, téged sosem bénított volna meg a testvéri szeretet, és nem is azért élsz, hogy segítsd az embereket…
- Nem vagyunk egyformák – felelte halvány mosollyal Zafra.
- Ha nem a vámpír, és nem is a sárkány miatt, akkor miért tartottál velük?
A boszorkány kicsit hallgatott, majd csendesen megszólalt.
- Megmentették ezzel az életem.
- Hogyan?
- A terem, ahol voltunk, elkezdett összeomlani – felelte kelletlenül Zafra. - A kalandozók távozhattak egy portálon, én azonban kötve voltam oda. Valamennyien hívtak, hogy tartsak velük. Ezzel a kötés felbomlott, és én kiszabadultam. Ennyi.
- Miután kiszabadultál, már otthagyhattad volna őket, nem?
- De igen – bólintott a nő. A bíró tűnődve nézett rá.
- Magyarázd meg nekem, mert nem értem. Egy ilyen nagytudású nő, mint te…
- Köszönöm…
- … aki csak a saját érdekeit nézi, miért csatlakozik egy véleménye szerinti öngyilkos küldetéshez? Miért megy hetedmagával egy sárkány ellen?
- Mert ezt tartottam helyesnek – felelte röviden Zafra, majd hozzátette. - S miután Desharik is csatlakozott a társasághoz, már nem is tűnt öngyilkosnak. Annyira. - Tekintete felvillant. – Mire akarsz kilyukadni, bíró?
Percifal hátradőlt a székében, és karbafonta kezét.
- Hét ember. Közöttük egy küldetéseit befejezni képtelen paladin, kinél erős a gyanú a vámpírokkal való cimborálásra. Egy szemmel láthatóan megtévesztett erdőjáró. Egy vámpír – mutatott Desharikra. – Akin valószínűleg jóval erősebb védővarázs van, mint mesterén volt. Egy csak magával törődő, önző boszorkány.
Zafra ekkor szerényen elmosolyodott.
- Kik is vannak még ebben a kompániában? – nézte meg a papírját a bíró. – Áh, igen. Egy másik mágus, Lady Ravenstone. Ugyan, kérem. Udvari dáma, kalandozáshoz sem tudása, sem tapasztalata. Már az is érthetetlen, hogyan csatlakozhatott ilyesfajta társasághoz. Hacsak nem ragadták magukkal.
Aurel felhorkant, eszébe jutva Vynylanne-nel való első találkozásuk.
- Egy titokzatos hetedik tag - folytatta Sir Percifal -, vajon ő miért nincs itt? Az egész társaság vezetője meg egy druida? Ki jobban értékel egy elszáradt kórót, mint az egész emberi civilizációt, és még egy sárkányban is előbb lel társra, mint egy keményen dolgozó, becsületes favágóban?
A jelenlévő kalandozók szeme összevillant. Alig tudták nevetésüket visszafogni. Edera ugyanis bármennyire is kereste a harmóniát ember és természet között, az tény volt, hogy jobban tisztelte az utóbbi minden megnyilvánulását. Ha az emberek ellen nem is, a civilizáció ellen annál több kifogása volt, ahogy azt nemegyszer hallhatták útjuk során tőle, akárcsak azt a kimerítő értekezését álmáról, melyben olyan városok szerepeltek, amelyek anélkül virágoztak, hogy környezetüket eközben a végletekig kiszipolyoznák vagy szennyeznék. Az inkvizítor most fején találta a szöget, aki erről tudatlanul összegzett.
- Ez a hét ember tehát fogja magát, elmegy Goldengrassba, és legyőzi Sarkalothyme-ot? Ezzel bizonyítandó Desharik LaMarten megtisztulását?
- Esküvarázs van rajtunk, bíró – felelte nyugodtan Zafra. – Nem hazudtunk.
- Kedvesem, nem büntet az esküvarázs, ha azt hiszitek, amit mondtok. Meg vagytok tévesztve. Valamennyien. Elvakította a szemeteket a gonosz.
Zafra mosolyra húzta szája szélét.
- Tehát nem érted, miért indult egy ilyen szedett-vedett csürhe Sarkalothyme ellen? Engem inkább az a kérdés érdekelne, miért hagyta a királysági inkvizíció évtizedekig háborítatlanul a sárkányt? Noha végül hét kalandozó elég volt hozzá?
Sir Percifal szeme összehúzódott.
- Az inkvizíció a Királyság határain belül védi a rendet! Erre esküdött fel!
- Értem. A gonoszság tehát nem határok nélküli? – kérdezte ártatlanul Zafra. – Az inkvizíció inkább irtja saját véreit, minthogy a valódi gonoszt pusztítaná el, mert ez utóbbi saját határain túl esik?
A közönség felszisszent a szavak kétértelműségén. A bíró kővé merevedett, de Zafra nem kegyelmezett.
- Vagy mert ha sárkányölőket küldene ellene, és azok legyőzik a szörnyet, ázsiójuk annyira megnövekszik, hogy többé már nem fogadják el az inkvizítorok fennhatóságát?
- Elég legyen, mágus! – dörrent Sir Percifal hangja. – Megtiltom, hogy rendünket, kasztunkat gyalázd!
- Csak kérdeztem, bíró – felelte nyugodtan Zafra. – Nincs a kérdésekkel semmi baj. Megmutatják nekünk a válasz felé vezető utat.
- Veszélyes útra tévedsz velük, boszorkány – mondta fenyegetően az inkvizítor. – A rendet kérdőjelezed meg vele.
- Jóval inkább az elvakultságot, bíró – nézett a mágus a szemébe.
- Távozz, mágus – mondta halkan Sir Percifal. – De ne menj messzire.
Zafra elmosolyodott.
- Könnyen rám fogsz találni, bíró.
Mosolya bár kedves volt, írisze egy pillanatra hófehéren izzott fel. Egész lénye hirtelen úgy tetszett, egész más, mint azé az egyszerű fogadósasszonyé, aki odáig tanúskodott. A barátságos nevelőnő sehol nem volt. Sarkalothyme látta ilyennek a varázslót, de Desharik is jól emlékezett még rá. Percifal egy pillanat tört részére hátrahőkölt. Ám, ahogy jött, úgy el is tűnt a csillanás a boszorkány szemeiből. Zafra megbiccentette fejét, majd megfordult, és elment.

Most Edera következett soron. Röviden elmondta az eseményeket, onnantól, hogy találkozott Aurellel, egészen addig, míg legyőzték a sárkányt. Szavaival ő is kiállt Desharik mellett. A vádló tűnődve hallgatta szavait, majd megcsóválta a fejét.
- Mindannyian azt állítottátok idáig, hogy alig hetedmagatok legyőztétek a goldengrassi Sarkalothyme-ot és legalább százfőnyi ork hordáját. Szeretnék erre végre bizonyítékot látni.
- Oszlassuk el hát a kétséget, lovag – felelte Edera hűvösen. Megfordult, és intett a védőnek. Az bólintott, lehajolt az asztala mögé, és elővett egy zsákot, amit a druida átvett tőle. Edera visszafordult, odament a jegyző asztalához, majd kinyitotta a zsákot, és keresetlen mozdulattal kiborította tartalmát. Hatalmas fekete sárkány fej zuhant a papírokra. A körmölő apród csak éles reflexeinek köszönhette, hogy nem esett rá. Hátrahőkölve nézte a sárkányfőt, melyből még mindig áradt a töménytelen gonoszság, és melynek rettenetes súlya alatt az asztal a következő pillanatban összerogyott. A teremben mindenki egy emberként hördült fel. A druida az inkvizítor tekintetébe fúrta a sajátját.
- Sarkalothyme-nak vége. Akárcsak a hordájának. Goldengrass ismét szabad.
Megfordult, és most már egyenesen a teremben ülőkhöz intézte mondandóját.
- Újjáépítésre vár. A tárgyalás végeztével magam is visszatérek oda. Kötelékbe léptem az entitással. Mindenkit örömmel látunk, akit nem riaszt vissza a kemény munka, hogy ismét felvirágoztassa az egykor gyönyörű várost. Szatócsok, kézművesek, klerikek, igemondók, lovagok és földönfutók. Gyertek velem Goldengrassba! Alkossunk újból harmóniát ember és természet között!
- Lady Edera de Winter – szólalt meg különös hangsúllyal Sir Percifal. - Egyelőre tárgyalóteremben vagy, nem városalapító toborzáson. Amennyiben a vádlott, kiért oly balga módon kiálltál, bűnösnek találtatik, nem mész vissza Goldengrassba.
Edera visszafordult, és elmosolyodott.
- Sir Desharik LaMarten nem bűnös. Igen, vámpír volt egykoron, de ismét emberré lett. Nemcsak emberré, sárkányölő paladinná. Esküt tett Sant Ordra, ki elfogadta azt, és visszaadta neki képességeit. Ha mégis bűnösnek találná a törvényszék, Sant Ord ítéletét vonná ezzel kétségbe.
- Elég az álságos fecsegésből! - bődült el az inkvizítor. - Ne merészeld Sant Ord nevét a szádra venni, eretnek faimádó! LaMarten téged is megharapott! Heteken keresztül szívta a véred! Eskü alatt vallottad, hogy jóformán átváltoztatott! Az én szememben valamennyien vámpírok vagy velük cimborálók vagytok!
- Érdekes szemléletmód ez, bíró úr – felelte fagyosan Edera. - Szavaimnak azon részét, mely alátámasztja látásmódod, kétketés nélkül elfogadod. A többit viszont eretnekségként utasítod el. Esküvarázst tettem, hogy csakis az igazat mondom el. Vajon miért nem égtem még porrá?
- Nem kell sokáig várnod erre, druida – suttogta Sir Percifal. Edera a jegyzőre nézett.
- Elfogultságot jelentek be a bíró ellen. Tisztánlátását és pártatlanságát elhomályosítja mélyről fakadó elvakultsága. Hogyan várhatunk tőle valós ítéletet, ha már előtte is máglyára kívánja küldeni a vádlott tanúját?
A teremben nagy hangzavar tört ki. Percekig ütemesen tapsoltak és dobogtak vagy éppen fújoltak és fütyültek. Desharik a kezébe temette arcát, majd felnézett Ederára. A nagy zajban csak a lány hallotta szavait.
- Elmebajos – mondta szent meggyőződéssel. - Az vagy.
Tudta már, mire megy ki a játék. Tudta, hogy társai gondosan felépítettek mindent, az utolsó mondatukig. Tudta, miért ebben a sorrendben jöttek tanúskodni, miért most jött Edera, noha ő a csapat vezetője. Tudta, hogy az egész műre a koronát Vynylanne fogja feltenni. Ismét elcsodálkozott azon, miért nem verte még senki agyon Ederát. Sant Ordra, én most igazán közel járok ehhez, ekkora vésznek kitenni Vynylanne-t... De tudta azt is, hogy a szívének oly kedves lány ugyanolyan elszántan készül színre lépésére, ahogy a többiek is tették. Ismerte valamennyiüket jól. Semmi nem állíthatja meg őket céljuk elérésében. Ő a legkevésbé. Ha egyszer Sarkalothyme sem tudott ellenállni nekik, hogyan tudna egy szegény paladin, legyen az akár sárkányölő vagy éppen - főinkvizítor...?
- Melyikünk az inkább? - kérdezte Edera mosolyogva, jól látva a férfi szemén, hogy az mindenre rájött. - Én, akit annak tartasz, vagy te, aki csatlakoztál hozzám?
Desharik csak legyinteni tudott.
- Egyszer ki fogom tekerni a nyakad - suttogta. - Csak szólok, ne lepődj meg rajta.
Edera felkuncogott, majd rákacsintott. Sir Percifal időközben hangjára akadt, és a tömeg is lassan elcsendesült.
- Vedd jegyzőkönyvbe a tanú szavait – utasította mereven a jegyzőt. Az tétován nézett a sárkány fejére, a valahai asztalra és kettő között papírjaira, majd tanácstalanul pillantott a bíróra. Az inkvizítor türelmetlen mozdulattal intett, hogy takarítsák el a felfordulást. Hamarosan Sarkalothyme feje ismét a feneketlen zsákban volt, az apród pedig új asztalnál foghatott ismét az írásba. A bíró a vádlóra nézett, aki idáig mereven bámult maga elé.
- Vádló? Vádló!
Az inkvizítor felrezzent.
- Uram? – nézett a bíróra.
- Várom a további kérdéseidet.
A vádló Ederára nézett.
- Nincs több kérdésem bíró úr. A maradék tanúkhoz sem. Tisztán látok az ügyben.
- Máris? – lepődött meg a bíró.
- Igen, uram.
- A vádlottnak joga, hogy mindenkit meghallgassunk, aki mellette kíván felszólalni - figyelmeztette Sir Percifal.
- Tudom, uram. De nincs rá szükség. Nem tudna semmi újat hozzátenni ahhoz, amit már most látok. Valóban isteni csoda történt. Desharik LaMarten megtisztult. Ismét ember, paladin lett, megilleti őt a lovagi cím, és a teljes megbocsátás.
Szavaira ismét hatalmas hangorkán tört ki a teremben. A tömeg nagy része egyszerre éltette a vádlót és a vádlottat, ugyanakkor másik fele felháborodottan tiltakozott. Egyedül Sir Percifal maradt nyugodt. Megvárta, hogy ismét csend legyen. Végighordozta tekintetét a termen. A sokaság lassan lecsillapodott, várva ítéletét. A bíró a vádlóra nézett.
- A döntést én hozom meg. Láthatólag téged is megfertőzött a vámpír deleje. Mélyen csalódtam benned, Sir Cyrus. Leváltalak posztodról. Magam fogom kikérdezni a hátralévő tanúkat. Nem engedhetem meg még egy inkvizítorom elvesztését!
Szavaira dermedt csend támadt.
- De uram – szólalt meg végül a vádló döbbenten -, Sir Desharik aurája éppolyan fehér, mint bármelyikünké! A kalandozók ékes bizonyítékát adták annak, hogy legyőzték a sárkányt!
- Távozz.
- Ez a jog ellen van, Sir Percifal!
- Én vagyok a jog, Sir Cyrus. Én vagyok a rend.
- Uram?! - hörrent fel az inkvizítor. De ezzel nem volt egyedül. Most már azok is, kik idáig Desharik ellen voltak, merev, elszörnyedő tekintettel fordultak a bíró felé. A törvény és a rend mindenki felett áll, és ezt minden inkvizítor fejébe verik, még képzése elején.
- A te ügyedben később döntök. Teremőrök! Kísérjétek le a lovagot. Maradjon itt a teremben. Nézze végig, mi lesz sorsa hasonszőrű barátainak.
A teremőrök levezették a dermedt vádlót a nézőtérre. Az lerogyott egy székre, majd döbbenten nézett vissza a bíróra. Szemmel láthatóan képtelen volt felfogni a történteket. Sir Larden halkan megszólalt.
- Vajon mikor fogja azt a két mondatot a harmadik követni: én vagyok a legfőbb hatalom?
- Ha ez nem csalja elő a királyfit, akkor semmi… - felelte mellette Zafra. – Meddig fogja még paladin belügynek tartani ezt a cirkuszt?
- Már régóta nem tartja annak – rázta a fejét Larden. – De még várnia kell. Percifal már beledugta a nyakát a hurokba. Azonban még nem húzta meg a csomót.
- Nem hittem volna, hogy a vádlót, ezt a Sir Cyrust is meg lehet győzni… - mondta hitetlenkedve a nő.
- Nem minden inkvizítor elvakult – felelte a rendfőnök. – Ez mutatja, van még remény.
- Ennél kicsit többre lenne szükségünk – horkant fel társa. - Most már ő is nyakig ül a kulimászban. Pedig ha valaki, ő felnyithatta volna Percifal szemét. Azt mondtad, köztudottan a jobbkeze, leghűségesebb embere.
Larden rámosolygott a mágusra.
- Több hitet, nővérem. Bízz Sant Ordban.
- Bízz benne te – vágott vissza Zafra. - Én maradok magamnál.
A rendfőnök halkan felnevetett.
- Mondja ezt az, aki maga vallotta eskü alatt, hogy Desharikkal isteni csoda történt.
- Nem ártana egy újabb lepillantás kis kedvencére – mormolta a mágus, majd felnézett a bíróra, aki folytatta a kikérdezést.
- Azt mondtad, druida, heten győztétek le a sárkányt – mondta tűnődve Sir Percifal, felnézve papírjaiból. - Itt mégis csak ötödmagaddal jelentél meg tanúskodni. Hol van a hetedik kalandozó? Hol van a tolvaj?
Edera mély levegőt vett. Az előbbi események őt is kizökkentették egyensúlyából, az inkvizítor kérdése pedig kényes témát feszegetett.
- Hetedik társunk, bár támogatja a vádlottat, úgy döntött, úgy válik jobban a hasznára, ha nem jelenik meg. Szavainak, mestersége miatt, még kevésbé hittek volna, mint nekünk.
- Tehát bevallod, hogy egy tolvaj bűnőzővel jártad az országot? - dörgött az inkvizítor hangja.
- Druida vagyok, bíró, nem tolvajfogó – mondta nyugodtan Edera. - Társunk nagy segítségünkre volt a csapdák felderítésében, és minden harcunkban. Tudomásom szerint soha senkit nem károsított meg. Minden keresetünk becsületes munka gyümölcse.
- Ha ártatlan, miért nem tanúskodik?!
- Ez az ő döntése volt, és én elfogadtam azt. Döntését pedig azzal indokolta, hogy ítéljék el olyasmiért, amit egyszer ténylegesen elkövet, ne pedig azért, mert kalandozó társai és saját érdekében megtanulta felismerni és leszerelni a csapdákat, és kinyitni az ajtókat. Nem tudom kárhoztatni. Ha itt megjelent volna, azonnal lefogták volna, bármennyire nem követett el semmit. Ám jól tudja, hogy az inkvizíciónak már a lehetőség is elégséges ok.
Sir Percifal megvetően elmosolyodott.
- Hogy hívják a tolvajt, druida?
- Miért fontos ez, bíró? - kérdezett vissza Edera.
- Az kérdeztem, mi a neve?!
Edera nyugodtan nézett szembe az inkvizítorral.
- Nem jelent meg a tárgyaláson, nem kíván tanú lenni. Nincs köze a perhez.
- Megtagadod a választ, druida? - suttogta Sir Percifal fenyegetően. - Még egyszer kérdezem, utoljára...
- Helyes, ne is fáraszd magad többel – vágott a szavába Edera. - Megvédem a társaimat. Minden körülmények között. Nem fogod az inkvizítoraidat utána küldeni. Nincs név.
Sir Percifal lassan elmosolyodott.
- Azt hiszem, druida, egyszer vissza fogunk térni mégiscsak erre a kérdésre. Egy másik ügyben. A tiedben, melyben arra keresünk választ, miért bontod meg a rendet és a törvényt, és akadályozod meg az inkvizítorok munkáját? No persze, egy vámpír cimborájának miért is ne ez lenne a szándéka?
- Sir Percifal – hajolt előre Edera. - Ezen a nyáron több vámpírt öltem meg, mint te valaha is láttál. Vagy felismertél. Azok után küldd az embereidet, kik valóban bűnt követtek el.
Az újra feltörő hangviharban Aurel hátrafordult a mögötte ülő társaihoz.
- Zafra, ti szándékosan hergelitek Sir Percifalt?
- Mi? – nézett vissza rá ártatlan szemekkel a boszorkány. – Hova gondolsz? Ismerhetnél minket.
- Hát ez az – bólintott a lovag. – Ismerlek titeket. Zafra, ezzel egymásnak uszítjátok a paladinokat! Belháborút fogtok kirobbantani! Vérbe akarjátok borítani a várost?!
Zafra helyett Larden válaszolt.
- Ezt nem akarja senki, Aurel. A paladinok pedig már régen egymással szemben állnak. Pontosabban az inkvizítorok fordították maguk ellen rendtársaikat. De még meg lehet állítani. Ha Sir Percifalt elmozdítjuk. Akkor vissza fog térni ismét a józan ész.
- Nagyuram, meg akarjátok ölni őt? – tátogta Aurel.
- Dehogy akarjuk – rázta a fejét türelmetlenül Larden. – Percifal mindentől eltekintve jó ember. Jót akar. Csak túl sok hatalmat kapott a kezébe. Ha visszakerül oda, ahol a Tisztulás Útja előtt volt, vagyis egyszerű rendfőnöknek, egy idő után magához fog térni, és már nem okoz több gondot.
- A paladinok bizakodó életszemlélete mindig felderítette a szívemet – morogta Zafra savanyú arccal. – Megszégyenített, megalázott ellenfelet hagytok a hátatok mögött, aki csak az alkalomra fog várni, hogy visszatérjen.
- Ezt a jövő mutatja meg számunkra – nézett rá Larden. – Most foglalkozzunk a jelennel. Lady Vynylanne még hátravan.
Edera időközben távozott a tanúk emelvényéről, és leült társai mellé.
- Most vagy soha – súgta oda Zafrának, aki biccentett.
- Derék inkvizítorunk a határán van annak, hogy saját törvényét sértse meg. Lassan készüljetek. Vyn szereplése után biztosan kitör a botrány.
Aurel a két nőre meredt, akik édesen mosolyogtak rá vissza. A paladin tekintetét kábán fordította vissza a bíróra. Sir Percifal a védőre nézett.
- A következő tanú?
A védő bólintott.
- Korábban már hallhattuk társai vallomásait, amivel védencem mellett tettek tanúbizonyságot. Ugyanakkor törvényeink szerint, ha egy áldozat a bíróság előtt kiáll a vádlottért, kész életéért életével felelni, szabadon kell őt engedni, minden vád alól felmentve.
- Ez a tanú ilyen személy? - kérdezte a bíró.
Desharik hallgatott. A védő azonban nem.
- Igen, bíró úr. Kérem a bíróság elé Lady Vynylanne Ravenstone kisasszonyt.
Desharik pillantásával majd megölte a védőt. Ám nem tehetett semmit. Vynylanne előrejött. Hol volt már a régi elkényeztetett kislány! Egy fiatal, de tapasztalt mágus jött határozott léptekkel, és állt meg méltóságteljesen a bíróság előtt.
- Vynylanne, ne... - suttogta Desharik, ő azonban ügyet sem vetett rá.
- Kisasszony? - nézett a lányra a bíró.
- Én, Vynylanne Ravenstone - kezdte a lány határozott, csengő hangon -, az istenek előtt vallom, hogy Sir Desharik LeMarten társaim köréből kiragadott, megharapott és átváltoztatott. Eskü alatt vallom, hogy vámpírként mesteremül őt elfogadtam és szolgálatába álltam, hogy kalandozó társaimat tőrbe csaljam és elpusztítsam. Továbbá eskü alatt vallom, hogy halálom után társaim Talea Vesnia elhagyott szentélyében volt mesterem szívének használatával feltámasztottak és emberként, lélekkel visszahoztak az életbe. Eskü alatt vallom, hogy miután Sir Desharik szintén visszatért emberként, csatlakozott hozzánk küldetésünk teljesítésében, életünket többször is megmentve, a sárkány végső elveszejtésében nagy szerepet játszva. Paladinképességei fokról-fokra tértek vissza, végül mindannyiunk előtt megesküdött Sant Ord nevére, ki őt újra kavalier képességekkel áldotta meg. Sir Desharikot igaz bajtársnak ismertem meg, akire bármikor rábízom az életemet és akiért kész vagyok felelni az életemmel.
Desharik ránézett Vynylanne-re. Drága kislány, gondolta magában, a felajánlott életedet most fogják elvenni tőled miattam. Sir Percifal ránézett a lányra.
- Tehát te voltál az kisasszony, aki miatt a kalandozók kivágták a vádlott szívét? Az állítod, vámpír voltál?
- Azt állítom, hogy a vádlott áldozata voltam, és a törvényeink alapján a bíróság előtt kiállok érte.
- Nem hiszem, hogy egy volt vámpírnak lehetne a szavára adni - mondta szárazon a bíró. – Ki tudja hány életet veszejtettél el!
- Egyet sem! – rázta a fejét Vynylanne. – Nem öltem meg senkit vámpírként.
Ám Percifalt ezt nem érdekelte.
- Fogjátok le - intett a fejével az őröknek, kik megragadták a lányt. Desharik megtörten ült a helyén.
- Bíró – kiáltott Vynylanne, megpróbálva kiszabadítani magát -, törvényeinket sérted meg ezzel!
- Egy vámpír nekem ne beszéljen törvényről – vetette oda megvetően Sir Percifal. – Mivel tanúnak jelentkeztél, jogod van itt maradni az ítélet kihirdetéséig. Azután készülj a saját peredre!
- Fafejű barom - morogta valaki. A bíró odanézett, szeme meglepetten kitágult. Aurel volt a közbeszóló.
- Tíz arany büntetés az Ítélőszék megsértéséért Sir Aurel LeMartennek! - mondta hangosan.
- Erre bezzeg van füled - mondta dühösen másvalaki a teremben. A nézők hangosan zúgolódni kezdtek.
- Nocsak, derék lovagom – suttogta Zafra Aurel fülébe. – Nemeslelkűséged is beszáll a hergelésbe?
- Már régóta ki akartam mondani – morogta vissza a lovag, anélkül, hogy hátrafordult volna. - Ha már úgyis máglyán égetnek el, ez ne égjen el velem.
Sir Percifal eközben kalapácsával verte az asztalt, hiábavalóan próbált csendet és rendet teremteni. Nagynehezen elült a káosz, de érezhető volt, hogy pillanatokon belül ismét kitör, és akkor már nem állítja meg senki.
- Van még tanú? – kérdezte a bíró a védőt. Az sápadtan rázta a fejét.
- Helyes. Elég volt ebből az ingyencirkuszból. Meghallgattam a vallomásokat, meghozom ítéletem. Halljátok döntésem!
- Állj! - csattant fel egy ifjú hang. Mindenki körbenézett, majd a karzatra emelték a fejüket, mely a bíró feje felett lógott. Ezután egyemberként térdeltek le. A gyermekkirály felállt székéből. Pillantását végighordta népén, majd megfordult és lejött az oldalsó lépcsőn, testőreivel nyomában. Megállt a bírói emelvény szélén, kezével intett a szintén térdelő Percifalnak.
- Távozz.
- Felség? – nézett fel Sir Percifal csodálkozva.
- Királyi ítélkezés lesz, lovag.
- Felség, minden tisztelettel, de ez paladin belügy...
- Többé már nem az, Sir Percifal. Ez az ügy túlmutat a paladinokon. A városom, az országom rendjét és biztonságát fenyegeti.
- Azért szolgállak, hogy ez ne történhessen meg, felség! – mondta döbbenten az inkvizítor.
- Tudom – bólintott Darian. – Figyelemmel kísértem tevékenységedet az elmúlt egy év alatt. Figyelemmel kísértem ezt a tárgyalást is. Mélységesen elborzasztott a mód, ahogy vezetted. Nem vetted figyelembe a tanúk szavait. Nem vetted figyelembe a vádló szavait. Megtagadtad az áldozat jogát Lady Vynylanne Ravenstone-tól. Te magad sértettél ezzel törvényt. Le az emelvényről! Őrök! Engedjétek el a kisasszonyt!
Vynylanne kiszabadult. Tüstént egy idősebb férfi ölelte át, ki az Őrség egyenruháját viselte. A lány egy pillanatra odabújt apjához, majd rámosolygott, és együtt odamentek a kalandozókhoz, akik helyet szorítottak nekik a sorban. Az inkvizítor eközben dermedten felállt. Lábai maguktól vezették le az emelvényről. Darian a helyére ült.
- Sir Percifal! – szólt a távozni készülő lovag után. Az megfordult.
- Felség?
- Ahogy mondtam, az elmúlt egy évben nyomon követtem tevékenységedet. Segítségeddel újra rend lett a káosz felett, a vámpírok eltűntek a városból. Ezért hálásak vagyunk. Ám nem álltál meg itt. A rendből te teremtettél káoszt ismét. A gonosz utáni elvakult hajszádban egy rendházat teljesen kiirtottál, és szinte az összes többi létszámát vészesen lecsökkentetted. Elvérezteted a lovagjaimat! Ártatlanok tucatjait küldöd máglyára! Az emberek nem békében, rettegésben élnek, várva, mikor csapnak le rájuk! Nem fognak már sokáig tétlenül várni! Nem vetted észre, de a hangulat már forrpontra hevült. Bármikor belháború törhet ki, amire már ötszáz esztendeje nem volt példa! S nem lesz az én uralkodásom alatt sem! Sir Percifal, érdemeid elismerése mellett ezennel felmentelek főinkvizítori tisztséged alól, és megfosztalak rendfőnöki címedtől. Térj vissza a rendházadba, és várd meg az új rendfőnököt ott, aki majd dönt további sorsod felől.
Percifal falfehéren meredt a királyra.
- Ehhez a Lovagi Tanács beleegyezése szükséges, felség…
Darian pecsétes okiratot emelt fel.
- Megtörtént.
- De hát nem is ült össze! – hápogott az inkvizítor.
- De igen – bólintott a királyfi. – Valamennyien itt voltak velem a karzaton, és maguk is végignézték a tárgyalást. Döntésüket egyhangúan hozták meg, és hozták tudomásomra.
Sir Percifal dermedten nézett végig a hallgatóságon, majd fel a karzatra, ahol az árnyékból előtűntek a tanácstagok is. Az inkvizítor sápadtan megfordult, ám királya megint utánaszólt.
- Sir Percifal…
- Felség? – Percifal egyenesen a gyermekkirály szemébe nézett. - Már csak az életemet tudod elvenni. De azt is odaadom, ha ezzel jobban tudlak téged szolgálni.
- Nem kérem az életedet, lovag – rázta a fejét Darian. – Csak annyit, ülj le a teremben, és hallgasd meg az ítéletet.
- Ahogy parancsolod, felség – hajtotta meg fejét az inkvizítor, majd leült az egyik üres székre. A király bólintott, és végighordozta pillantását hallgatóságán.
- Meghallgattam az érveket pro és kontra. Kíván-e bárki bármit hozzáfűzni?
Sir Larden felemelte a kezét.
- Felség!
- Rendfőnök? – fordult felé a király.
- Attól tartok - mondta Larden némileg bocsánatkérő hangon -, hogy az előbbi zűrzavar következtében mind a vádló, mind a védő megfeledkezett rólam. Én is a tanúk listáján szerepelek.
- Jöjj hát akkor elénk, Sir Larden - intett a királyfi. A rendfőnök bólintott, majd a sorok között előregördült kereskesszékével, gyorsan, ügyesen hajtva magát. Az egybegyűltek némán nézték az amúgy életerős, fiatal férfit, mindörökké nyomorékan. Sok paladinnak eszébe ötlött a bő egy évvel korábban történtek, ahogy akkor a lovag súlyos sebesülten mondta el vádját Altriknak, és állt ki a vádlott öccse mellett. Desharik maga is megfeszülő arccal figyelte egykori barátját és bajtársát. Lardenre rámondták az esküvarázst, majd a rendfőnök a királyra nézett.
- Hallgatlak, Sir Larden - mondta Darian, ki maga is a kerekesszék látványának hatása alá került.
- A vádlott áldozata vagyok magam is - kezdte Larden. - Tavasz végén, nyárelőn, eljött a rendházamba Myrago kövéért. Harcoltunk, majd a végén rám és öccsére rontotta a menyezeti gyertyatartót. Medencém, gerincem eltört, nem fogok többé járni. Pár héttel, körülbelül egy hónappal ezelőtt a fivérek megjelentek nálam. Együtt hozták vissza Myrago kövét. Desharikból ismét ember lett, ismét paladin. Felség, felismerem a vámpírt. Erre képeztek ki, erre tanítom magam is kadétjaimat. Akármennyire is képes elrejteni kilétét a vérszívó, mindig marad az aurájában egy zavaró árnyék. Desharik LaMartennél semmilyen árnyék nem volt. A lovag végigjárta az Utat, megtisztult. Azt mondom, ezért a csodáért bármikor kész vagyok az összes csontomat eltöretni, újra és újra. Kész vagyok életemmel felelni a vádlott életéért.
- Larden… - suttogta Desharik. A rendfőnök ránézett.
- Ahogy mindig, bajtárs.
- Sosem tudom jóvátenni...
- Dehogyisnem, pléhfazék - vigyorodott el a rendfőnök. - Kezdetnek ha felhagynál a nyavalygással és a feladatodra koncentrálnál, az már előrelépés lenne.
A teremben lévő paladinok körében dörgő nevetés tört elő. Pléhfazék a frissen kezdő kadétok gúnyneve az akadémián, utalva páncéljukra, melyben igencsak szerencsétlenül tudnak mozogni, míg megszokják. Larden biztatása is igencsak gyakran elhangzik egy újonc első évében. A nevetés csillapultával Darian Percifalra nézett.
- No lám. Egy volt vámpírt nem csak városunk megbecsült családjának tagja, hanem maga a tisztánlátók rendfőnöke is támogat?
Az inkvizítor vékonyra préselt szájjal lehajtotta a fejét. A gyermekkirály folytatta.
- Jól emlékszem a tavalyi Avatási ünnepségre. Az egész paladinrendből csak két ember ismerte fel a nádor valós természetét, Sir Larden és Sir Aurel LaMarten, a vádlott öccse, kit éppen a nádor készült soraiba emelni. S ő mégis kiállt és meg merte tagadni a vámpírt. Jól emlékszem, hogy egyedül a LaMarten fivérek követtek, mikor Altrik magával ragadott, és arra is jól emlékszem, hogy mentették meg életemet. Sir Desharik LaMarten a nekem szánt harapásba vetette bele magát. Ha ők nem lettek volna, az egész város régen a vámpírok uralma alatt állna, és ti egytől egyig a gonoszt szolgálnátok - engem. S most ezt az embert vádolják, aki nemcsak életét, a lelkét is adta értem és a városért? Nem sértett meg törvényt, mindig a rá vonatkozóak szerint élt; paladinként az emberekét követte, és vámpírként is csak azt tette, amit minden vámpír tesz: a káosz törvényeit szolgálta. Majd mikor újra ember lett, választott, mégpedig újra a törvényesség és az igazságosság mellett. Ha Sant Ord újra paladinerőket adott neki, vagyis megbocsátott neki - hogyan ne tehetnénk ezt mi is? Ha az áldozatok megbocsátanak, sőt életükkel felelnének érte - hogyan ne tehetnénk ezt mi is? Mi, akik az életünket és lelkünket köszönhetjük neki? - A király Desharikra nézett. - Desharik LaMarten, mi megbocsátunk neked. Te miért nem tudsz megbocsátani magadnak?
Desharik szólásra nyitotta a száját, de hang nem jött ki a torkán.
- Állj föl és halld hát az ítéletet.
Desharik kábultan felállt.
- Bár tetteidet elkövetted - folytatta Darian -, a Királyi Törvényszék kegyelemben részesít téged, mert bebizonyítottad, hogy érdemes vagy rá. A múltat nem tudod meg nem történtté tenni, de a jövőben is nagy szükségünk van rád. Mégpedig élve és nem holtan. Desharik LaMarten. Járulj elém.
A gyermekkirály mozdulatára Desharikról lehullott a bilincs. A paladin mereven uralkodója elé lépett, és féltérdre ereszkedett előtte. Darian felállt székéből, kijött az asztal mögül, és megállt a bírói emelvény utolsó lépcsőfokán. Kinyújtotta kezét, és egyik testőre átadta neki kardját. Darian a pengével megérintette Desharik vállait.
- Az istenek által rám ruházott hatalmamnál fogva ezennel kavalier bajnokká ütlek téged, életünk és lelkünk megmentése, Sarkalothyme legyőzése miatt. Tedd le esküdet.
Desharik sápadt arccal nézett fel.
- Sant Ord nevére esküszöm, ahogy korábban lovagként, most bajnokként megtartom a törvényt, megvédem az ártatlant és az igazságot. Megőrzöm a rendet, a hitet és a jót.
- Úgy legyen - bólintott az ifjú uralkodó. - Állj fel, Sir Desharik.
Az felegyenesedett. Darian ismét intett, és két paladin előhozta a férfi vértjét, két pengéjét, a Sárkányölőt és a LaMarten-szablyát. Feladták rá a páncélt, majd átadták neki a kardokat. Végül fejet hajtottak előtte, és távoztak. Sir Desharik LaMarten uralkodója felé fordult, és szintén meghajtotta fejét. A bajnokká emelés ceremóniája végetért. A tömeg hatalmas ujjongásba tört ki, éltetve királyukat és a lovagot. Ám Darian felemelt kézzel csendet kért.
- Megkérem a goldengrassi kalandozókat, hogy járuljanak elém.
Azok felálltak székeikről, Desharik mellé, az uralkodó elé léptek, és valamennyien térdet, fejet hajtottak.
- Hálánk és köszönetünk valamennyiőtöknek a szörnyeteg elpusztításáért - nézett végig rajtuk Darian. - A távollévő társatoknak is - tette hozzá halvány mosollyal. - Amennyiben a teremben tartózkodna, járuljon ő is elénk. Királyi szavam, hogy nem esik bántódása.
Nasta a tömegben meghúzódva szintén elmosolyodott. Mozdulatlan maradt.
- Ám legyen - mondta a gyermekkirály rövid várakozás után. - Jutalmatok, és az övé is fejenként tízezer aranykorona. Lady Edera...
- Átadom neki, felség - bólintott Edera.
- Örömmel hallottam, hogy újjá kívánod építeni Goldengrasst. A Királyság támogat ebben a törekvésedben, és minden segítséget megad határai kiterjesztésében.
- Köszönöm, felség - felelte a druida. - Goldengrass komoly és baráti szövetségeseként tekint a Királyságra. A felajánlott nagylelkű kölcsönnel, amennyiben szükséges lenne, örömmel fogunk élni, és azt vissza fogjuk téríteni.
Tekintetével nyugodtan nézett Darian szemébe. Kis hallgatás után a gyermekkirály bólintott.
- Ahogy a Királyság is annak tekinti Goldengrasst.
Megint végignézett a kalandozókon.
- Még egyszer köszönetünk.
Azok ismét meghajoltak előtte, és Darian, testőreivel a nyomában megindult kifelé. Ahogy elhaladt népe előtt, azok folyamatosan térdet, fejet hajtottak neki, majd az ifjú király távozott a teremből. Pillanatnyi csend után ismét hatalmas ováció tört ki. Desharikot tucatnyi lovag vette körbe, vállát, hátát lapogatva, majd megfogták és többször feldobták a levegőbe. Nagynehezen odafértek hozzá a kalandozók is, és sorban a nyakába borultak. Desharik nem tudta, hogy összeroppantsa vagy megölelje őket. Végül Vynylanne-hez fordult.
- Elment az eszed, hogy elárultad, mi történt veled? - förmedt rá hirtelen támadt haraggal.
- Eleve a te eszed ment el, hogy tárgyalást kértél magad ellen - vágott vissza a lány. - Én meg csak azt tettem, ami a kötelességem. Amire egyszer egy igen mérges fickó rányitotta a szemem lócsutakolás közben.
Desharik némán meredt a lányra. Hogy éppen a saját szavaimat fordítja ellenem... Vynylanne halványan elmosolyodott.
- Ne nézz így rám. Ez a legkevesebb, amit megtehetek - nagyot nyelt, mert majd megfojtotta a szó -, egy barátért...
Desharik is nyelt egyet.
- Barát, nem barát - mondta azután -, ne merészelj ilyet még egyszer tenni, megértetted?!
Vynylanne elnevette magát.
- Állíts le, jó lovag - ha tudsz...
A férfi válaszolt volna, de a következő pillanatban az ünneplő tömeg ismét magával ragadta, hogy újra megreptesse.

~~~

- Készüljön mindenki - mondta halkan Aurel. A harcosok felhajtották a különböző védelmező és erősítő italokat, miközben a mágusok védő varázslatokat raktak a csapatra. Bár most nem volt velük druida támogatás, Aldaronnak is volt pár erdei varázslata, amikre utazásuk során vált képessé. Vérüket felgyorsították az italok és a mágia, de Zafra még várakozásra intett, majd Vynylanne-nel együtt előkapták pálcáikat, és egyik tűzgolyót szórták a másik után, időnként mérges gázfelhővel keverve, rettenetes pusztítást végezve az ellenség soraiban. Ám a horror ige hatása elmúlt, és hamarosan rájuk zúdult az ellenség első hulláma. A kalandozók készen várták őket, a két lovag az első sorban, mögöttük Aldaron az íjjával, míg Nasta a mágusok mellett maradt, védelmezve őket, míg ők újra és újra varázsoltak. A fivérek bámulatosan együtt dolgoztak. Aurel hatalmas két kezes pallosa mellett előröppent Desharik két félelmetes pengéje is. A halálos kardtáncon senki nem jutott túl, így az íjászok zavartalanul lőhettek, a mágusok pedig a távolabbi hordákat tizedelték, megidézett lényekkel támadva őket a hátuk mögül.

Edera csendben haladt egy erdei ösvényen. Közben megvirradt, a hajnali köd furcsa derengésbe fogta a fákat. A druida ismeretlen ismerősként haladt közöttük, igazi életelemében. Ha zaj támadt, megbújt egy-egy fa törzséhez lapulva, teljesen beleolvadva a kéregbe, míg a szakasznyi ork vagy goblin horda elhaladt mellette. Mindezidáig még Nasta gyűrűjére sem volt szüksége, de jelenlétéből erőt merített, tudva, hogy társai gondolnak rá, nincsen egyedül. Tudta azt is, hogy a fiú ezért is adta oda az ékszert. Hirtelen megtorpant. A semmiből egyszerre egy róka tűnt elő az ösvényen. Edera körülnézett. Fogalma sem volt arról, hogy került elé az állat. Ilyen még sosem fordult elő vele. Alaposan szemügyre vette a rókát. Az csak erre várt, zöld szemével mélyen a druida tekintetébe mélyedt, majd elindult előtte az ösvényen. Edera rövid habozás után követte.

Időközben lovaikat biztonságos helyen hagyva, a többi kalandozó is felkerekedett. Aldaron vezetésével majdnem ugyanolyan észrevétlenül lépkedtek a rengetegben, mint Edera. De ők nem hagyták futni az ellenséget. Hol az erdőjáró, hol Desharik tűnt el mellőlük, hogy néhány perc múltával ugyanolyan észrevétlenül visszatérjenek. Látszólag nem történt semmi, de a többiek tudták, hogy jó pár orkkal kevesebbel kell törődniük. Lassan elértek a valahai városfal melletti rétig, ahova Sarkalothyme-t várták.

A róka megállt a hegy nyugati oldalában egy keskeny nyílás mellett. Hátrafordult, tekintetével a druidát keresve. Egyértelműen mutatta, hogy Ederának itt kell lejutnia. A lány sóhajtott. Lehet, hogy vörös bundás barátja itt befér, de ő ennél kicsit teltebb. Talán, ha menyét lenne. Nem jó ötlet, a rókák nem igazán jönnek ki más ragadozókkal. Hoppá. Egy villanás alatt két róka nézett egymás tekintetébe. Az első mintha biccentett volna és eltűnt a lyukban. Edera csak remélni tudta, hogy nem egy hím rókát talált, aki épp párt keres magának, és utána surrant.

A következő éjszaka már Goldengrass közelében, az erdő mélyén találta a kalandozókat. Az utat messze elkerülték, de Edera vezetésével nyílegyenesen jutottak el a város közelébe. Csendes éjszaka volt, árnyék sem mozdult. Mióta az emberek elmenekültek innen, a környék teljesen kihalt, nem csak éjjel, hanem nappal is. Valaha népes druidaközösség is élt az erdőben, de még Sarkalothyme hatalomra jutása előtt összekülönböztek az erdő fáit irtani kezdő városlakókkal, vitáik gyakran összecsapássá súlyosbodtak. Ahogy a sárkány elfoglalta Goldengrasst, rövid úton megszabadult a druidáktól is. A társaság a tábortűz nélküli éjszakai pihenőnél ismételte át újra a tervet, Edera úgy érezte, ezredszer.

- Meg kell találnod a hátsó bejáratot, valószínűleg egy szellőzőnyílást - mondta Nasta rekedten. Még most sem örült annak, hogy nem kísérheti el a druidát útjára. - Ha a rituálédnak volt valami haszna, ha az entitás kicsit is érdeklődik utánunk, talán ő maga segít ebben. De még ha meg is találod a lejáratot, biztos, hogy tele lesz csapdával. Ezeket fel tudod deríteni, de hozzájuk se nyúlj, csak lépj át rajtuk, érted?

- Ha nem tudok átkelni rajtuk, legfeljebb átváltozom molylepkévé és átrepülök felettük - nyugtatta a lány.

- Hogyne, hogy bekapjon valami denevér?!

- Az egyetlen veszélyes denevér itt én vagyok - mondta félmosollyal Desharik.

- Bárcsak vele mennél - nézett rá Nasta. - Akkor biztos nem keveri magát bajba. Idefigyelj erdőlány, csak semmi hősködés. Tessék, a láthatatlan gyűrűm, ez jó pár órára biztonságot nyújt. Szerelkezz fel láthatatlanná tévő itallal is. És ne érdekeljen a könnyű préda, világos? Majd mi elintézzük a csatlósait. Csak menj le a kavernába, és partizz le azzal a micsodával, aztán gyere és húzz ki minket a slamasztikából.

- Megpróbálunk minél többet magunkhoz csalni - mondta Alturiak. - Az biztos, hogy először a hordákat küldi ellenünk, valószínűleg már jóval előbb a megüzent helynél.

- Indulás előtt megidézek egy-két tűzelementált nektek - nézett rá a druida.

- Ne aggódj, segítséget mi is tudunk hívni - szólt Zafra. - Az elementált viszont észrevennék idejekorán. Csak bírd rá Goldengrasst, hogy mellénk álljon.
- Mindenképpen feltartóztatjuk addig a hordát, ameddig szükséges - mondta csendes határozottsággal Vynylanne. - Bízhatsz bennünk.
- Úgy lesz, kishúgom - bólintott Edera.

- És ne dőlj be a trükköknek, érted?

- Nyugi Nasta, láttam már párszor, hogy dolgozol. Ennél jobb tanítómesterem nem is lehetett volna.

A tolvaj tenyerébe temette egy pillanatra az arcát.

- Ide figyelj, gyere vissza épségben, megértetted?!

- Te se merj meghalni, amíg nem mondom, úgyhogy vigyázz magadra.

Csend támadt.

- Ideje indulnom - mondta halkan Edera és felállt. - Akkor a terv szerint...

Ellépett a többiektől. Aurel ekkor először az este folyamán megszólalt.

- Jó harcot, bajtárs.

Edera visszafordult, szeme ragadozóként villant fel a holdfényben.

- Jó harcot nektek is.

~~~

Nasta épp a tehetetlen düh fázisában járt. Felpattant, és cifra káromkodással vágott be egy követ a patakba. Legnagyobb megdöbbenésére valaki hangosan feljajdult. A vízből egy ronda pofa emelkedett ki, kezét sajgó fejére téve. A goblin rámeredt Nastára, és fejszéjét fogva masírozott ki a partra.

- Köszönöm - nézett fel az égre a fiú. Kardot és tőrt rántva várta ellenfelét. Szinte sajnálta, mikor végzett vele. Lenézett a tetemére, és fejében megindultak a gondolatok.
- A goblin nem szokott egyedül járni...
Begörgette a holttestet a patakba, majd gyors mozdulatokkal csapdákat rakott ki a híd közepére, és a végébe, majd a bokrok elé. Ezek után bebújt a bokrok közé és nyílpuskáját elővéve várakozni kezdett. Nem kellett sokáig várnia. A hídra hamarosan legalább féltucatnyi goblin trappolt, mögöttük ugyanannyi orkkal. Nasta döbbenten próbált levegőt venni, ennyire azért nem volt mérges. Ekkor az első goblin belelépett a híd közepén lévő csapdába, majd eltűnt jónéhány deszkával együtt. A többi goblin dühös visításokkal ugrotta át a lyukat. Nasta megvárta, hogy a híd lábánál lévő csapdája is elsüljön, majd elővett a hátizsákjából egy kerekded barátságos narancssárga színben játszó flakont, és a hídra dobta. Ezután felemelte nyílpuskáját és tüzelni kezdett. Hatalmas robbanás hallatszott, újabb jókora rész tűnt el a hídból. Égő goblinok és orkok ugrottak a patakba, hogy eloltsák magukon a tüzet. A többiek megtorpantak a híd másik oldalán. Sámánjuk magasra emelte botját és hangos kántálásba kezdett. Félelem hulláma terjedt előtte, és elérte a tolvajt. Nasta a földre lapulva próbálta leküzdeni hirtelen rátörő páni rettegését. Ahogy az orkok rájöttek, hogy sem nyíl, sem más nem repül feléjük, újra megrohamozták a hídat, átugorva a jókora lyukat középen. A partra a megmaradt goblinok evickéltek ki. Nasta merev tekintettel figyelte őket, de a rettegés ige még mindig hatalmában tartotta. Ekkor egy lágy hangot hallott maga mögött:

- Ne félj…
Nagyot sóhajtott, mikor végre elmúlt róla az átok. Hátranézett, és Edera megnyugtató mosolyával találta magát szemben. Nasta felnyögött, a lány azonban barátságosan megszorította a vállát, majd az ágak közt kinézett a patakpartra. A híd másik oldalán a sámán újabb kántálásba kezdett, azonban szavát megakasztotta a torkába érkező nyílvessző, jelezve, hogy megérkezett Aldaron is. Ekkor robbant ki a partra Aurel és Desharik, és nekiestek a maradéknak, előbbi pallosával, bátyja inkább két kezével ölte a támadókat, ezúttal sem érezve szükségét kardjainak. Újabb nyílvessző röppent, újabb ork zuhant holtan a vízbe. Nemsokára egy sem maradt életben. Nasta mély sóhajjal fordult Ederához:

- Ugye erről nem...
Edera megrázta a fejét.
- A mi titkunk marad.
Nasta fújt egyet.

- Gyere a többiekhez - intett a fejével a lány. A félelf bólintott és megmozdult.

- Szóval megvagy - vigyorogtak rá a fivérek, amikor előjöttek a bokrok közül. - Először nem tudtuk, hol keressünk, aztán mikor meghallottuk a robbanást, rögtön sejtettük, hogy ez csak Nasta lehet.

- Kerestetek? - vágott értetlen képet Nasta. - Valakit felhúztunk, és nem is voltam benne?

A többiek felnevettek. Ekkor ért oda futva a két mágus.

- Mi történt? Először a robbanás, aztán elrohantok, mintha egy falka ork kergetne, és - nézett körbe Zafra a csatatéren - valóban egy falka ork támadt rátok...

- Nasta jól van? - kérdezte ijedten Vynylanne, a többiek kitakarták előle a tolvaj karcsú alakját. Desharik dühösen nézett félre, Nasta merev arccal bólintott.

- Megvagyok.

- Azt hiszem, ideje lenne egy szintre hozni a tudásunkat - nézett a druidára Aldaron. Edera bólintott. Éppen belekezdett volna, mikor a hátuk mögött valaki feljajdult. Egy jócskán megkésett ork lépett bele Nasta utolsó csapdájába. Ez azonban nem mágikus fajta volt, az ork bokáján kíméletlenül csattant össze a farkasfogas csapda. A kalandozók köré gyűltek. Aurel emelte volna kardját, mikor az ork rimánkodva megszólalt:

- Miért is ne? - érdeklődött a lovag.

- Figyelsz. A szabályok egyszerűek. Minden kérdésre rögtön felelsz, és az igazat mondod...

- Igen, igen, ork mond, mond, csak az igazat!

- Ha hazudsz, vagy mi azt hisszük, hazudsz, nem ölünk meg...

- Hogyan?

- ... inkább itt hagyunk a csapdában, és idehívjuk a falubelieket hozzád. Nem is tudom, talán lesz elég időd, hogy lerágd addig a lábad. Talán nem. Tudod, mit csinálnak az itteniek egy élő orkkal?

- Ork beszél, ork igazat beszél - hadarta rettegve a bestia.

- Majd meglátjuk. Nos, melyik törzsből való vagy?

Desharik félrehajtotta a fejét. Az ork gyorsan folytatta.

- Parancsot kaptunk.

- Ki a mestered?

- Orknak nincs mestere! - villant dühösen az ork szeme.

- Valóban? Szerintem hazudsz.

- Sarkalothyme, Sarkalothyme - hadarta a fogoly.

- Hol a rejteke?

- Hogy néz ki a kaverna?

- Nagy barlang, cseppkövek. Totem.

- Totem? - nézett Edera.

- Kőnövény. Totem. Goldengrass.
A druida elgondolkodott.

- Hányan vagytok a városban? - kérdezett most Aurel.

- Sokan. Nincs esélyetek.

- Majd meglátjuk. Hányan vagytok?

- Három törzs, ork, goblin, ogre, troll. Nincs esélyetek. Sarkalothyme nélkülünk is megöl titeket.

Edera hallótávolságon kívül intette a többieket.

- Le kell jutnom abba a kavernába. A kőszobor lehet a város entitása.

- Ki kell csalogatni onnan a sárkányt - gondolkodott el Aurel.

- Hogyan? - gyanakodott Nasta.

- Mi leszünk a csali, Edera pedig megkeresi az entitást - mondta Desharik. Nasta bólintott, ettől tartott.
- Üzenet? - intett kezével a háta mögé.
Desharik a csapdával bajlódó orkra nézett, majd visszament hozzá és egy mozdulattal kirántotta onnan. Az ork fájdalmasan felüvöltött, bokája csonkjából ömlött a vér. A férfi zavartalanul elkezdett beszélni.
- Elmész a sárkányhoz. Megmondod neki, hogy Sir Aurel és Desharik LaMarten a város melletti réten várják. Holnapután délben.
Ledobta az ork testét a földre. Az azonban hiába próbált lábra állni. Sikertelen próbálkozása után Edera kelletlen sóhajjal elállította a vérzést egy gyógyító varázzsal, majd egy mozdulattal elindította. Az ork átevickélt a patakon, kimászott a túloldalon és elsántikált az erdőbe. A társaság csendben figyelte távozását, majd Edera a többiekre pillantott.
- Készüljünk.

~~~

Desharik utánanézett. Mellette Aldaron lépett ki az árnyékból, szintén a távozó lányt figyelve. Desharik nem adta jelét meglepődésnek.

- Miért nem segítettél? - kérdezte, anélkül, hogy az erdőjáró felé fordult volna. Valamiért Vynylanne mozgása sokkal jobban lebilincselte.

- Nem volt rám szükség - felelte nyugodtan a másik. - Rád se nagyon.

A szőke férfi bólintott.

- Nagyon sokat fejlődött.
Aldaron lenézett a rablók tetemeire, majd Desharikra pillantott.

- Mondd csak, szerinted miért támadják meg a láthatóan sovány erszényű, ám annál veszélyesebb kalandozót, és hagyják figyelmen kívül a zsíros, védelem nélküli, könnyű prédát? - mutatott távolabb egy idősebb házaspárra, akik szuszogva másztak be a hintójukba. A két férfi egymásra nézett. Bár korábban Desharik kis híján megölte, Aldaron semmi rossz érzést nem táplált iránta. Erdőjáróként jobban megértette a vámpírok viselkedését, mint a többiek. Erejét és tapasztalatát pedig harcostársként tisztelte. Ez a tisztelet kölcsönös volt. Nem sokan tudtak megszabadulni Deshariktól, ha egyszer már fogai közt tartotta a zsákmányt. Egészen pontosan erre az erdőjárón kívül senki nem volt képes.

- Jó kérdés, barátom - felelte Desharik. - Azt hiszem, megnézem a mágiaárus sátrát, te pedig ha hazakövetnéd ifjú barátnőnket, nehogy megint valami meglepetés érje?
Aldaron bólintott, és eltűnt Vynylanne után az árnyékban. Desharik gondosan átvizsgálta a rablók zsebeit, és miután egyéb nyomot nem talált, a pénzüket meghagyva, elindult a vásárba.

Desharik kilépett a mágiaárus sátrából. A hallottak egyáltalán nem váltak örömére: valaki érdeklődik Vynylanne vásárlása felől, és a lányt nem sokkal később megtámadják. Töprengésében hirtelen különös érzés zavarta meg. Régóta nem érezte már ezt a bizsergést a gyomra tájékán, egy pillanatig nem is tudta hova tenni. Miután újra emberré vált, legtöbb paladinképessége eltűnt, többek között nem tudott már kézrátétellel gyógyítani, és valljuk meg, az igazságosságba vetett hite is jócskán megrendült, főleg azok után, amit a főinkvizítorról hallott Aureltől. Veleszületett képességei azonban megmaradtak, és ezek már paladinélete előtt is jóval fejlettebbek voltak másokénál; képzése inkább csak finomított rajtuk, fókuszáltabbá tette őket. Furcsa módon néhány vámpír képessége is megmaradt; többek között rettenetes ereje, kifinomult szimata, látása, hallása mellett még mindig felismerte a vérszívók jelenlétét is, de egészen más okból, mint öccse. Ő nem a belőlük áradó gonoszt, hanem a másik ragadozót érezte meg. Ez a mostani érzés azonban egyáltalán nem függött össze ezekkel a képességeivel, sem a veleszületettekkel, sem a vámpír életéből származókkal. Teljes valójában megdöbbent, mikor megtalálta a forrást: kavalierként érzett ilyet utoljára, sőt, ez volt egyike a legelsőknek, amit kadétként megtanult, és amiről úgy hitte, a többi paladin képességével együtt odaveszett. Most már azonban pontosan tudta, mit keressen. Szeme hidegen villant, ahogy felemelte fejét és a tömegen keresztül nyílegyenesen a korábban Vynylanne-ről érdeklődő fekete ruhás ismeretlen tekintetébe nézett, aki ugyanakkor érezte meg Desharik jelenlétét. A két halálos ellenség azonnal felismerte egymást, noha még sosem találkoztak azelőtt. Lassan elindultak középre a tér két oldala felől, végül egymástól pár méterre álltak meg, kar- és kardtávolságon kívül, alaposabban szemügyre véve a másikat. A körülöttük járkáló emberek ösztönösen is kikerülték őket, bár a két férfi mit sem törődött velük - egymást mérték fel.

- Nocsak, kivel hozott össze a jósorsom? - kérdezte végül gúnyosan az idegen. - Egy bukott kavalier. Akin ráadásul még mindig érezni a vámpírbűzt. Aki azóta ismét csak egy szánalmas ember.

- Arra viszont jól emlékszem, hogy kell elbánni a fajtáddal - mosolygott hidegen a lovag. Szellő kerekedett, fellebbentve köpenyét egy pillanatra a vörös sárkány pikkelyeiből készült vértjéről. A másik férfi éjfekete szeme összeszűkült. Jól ismerte a vért eredeti tulajdonosát.

- Úgy. Tehát maga Desharik LaMarten áll előttem. Csak éppen már a Sir előtag és drágalátos paladincsapata nélkül.

- Elég neki abból egy is - szólalt meg egy hang. Aurel lépett bátyja oldalára és nézett keményen farkasszemet az ősz hajúval.

- Lám, lám, a kistestvér is kinőtt a paladiniskolából - pillantott rá megvetően az idegen. - Milyen kár, hogy a fivéred nem hagyta életben a további utánpótlást.

- Ellened nincs is szükség többre - felelte nyugodtan Aurel. Az idős férfi kurtán felnevetett, majd odafüttyentett lovára szállt. A fekete mén idegesen táncolt alatta. Lovasa egy félmosollyal maga felé intett, mintegy meginvitálta a testvéreket, majd elvágtatott. A fivérek szó nélkül néztek utána, míg el nem tűnt az utcákban. Aurel mellékesen megjegyezte:

- Aldaron küldött. Rendben megérkeztek.

Desharik bólintott, félig elfojtva megkönnyebbült sóhaját. Aurel fejével a lovas után intett:

- Régi ismerős?

- Olyasmi. Bár személyesen még nem találkoztunk.

- Mégis ki lehetett? Éreztem ugyan, hogy gonosz, de...

- Jól érezted, Aurel - felelte bátyja. - Persze az élőhalottak között otthonosabban mozogsz. Nos öcsém, büszke vagyok rád: egy igazi fekete sárkányt sértettél meg éppen halálosan. Nem is akárkit. Ő volt Sarkalothyme, a mi Ederánk goldengrassi barátja.

Aurel felvonta a szemöldökét, majd rövid hallgatás után fivérére nézett.

- Te viszont pontosan tudtad, hogy kicsoda ő.
Desharik kifejezéstelen arccal rápillantott, majd bólintott.

- Tudod, mit jelent ez? - kérdezte izgatottan Aurel. - Visszakaptál egy kavalier képességet! Talán megint paladin leszel!

- Azért még ne bontsunk pezsgőt, öcskös - nevetett Desharik öccse lelkesedését látva. - Inkább menjünk vissza a fogadóba, sok mindent kell megbeszélni.
A fivérek egymást oldalba bökve indultak vissza. A jég végre kezdett megtörni közöttük, és ennek mindketten csak örülni tudtak.

Visszatérve, Vynylanne-t és Zafrát élénk beszélgetésbe merülve találták. Asztalukat teljesen beborították a tekercsek, melyek tetején Vynylanne máguskönyve hevert nyitva, jó néhány oldal benne frissen telekörmölve. A nők egy pillanatra felnéztek, ahogy a fivérek beléptek, majd továbbfolytatták eszmecseréjüket. Edera és Aldaron lépett oda a testvérekhez.

- Mióta megjött Vynylanne, nem lehet őket kirobbantani onnan - mondta a lány mosolyogva a mágusokra intve. - Úgy látszik, döntött végre. Örülök, hogy marad.
Ezzel nem vagy egyedül, áfonya, gondolta Desharik. Edera ránézett, arckifejezése megváltozott.

- Sikerült kideríteni valamit a támadókról?

- Egyszerű rablók voltak, semmi több - rázta meg a fejét a férfi, magára parancsolva ismét.

- De?

- De a megbízójuk... ő annál érdekesebb volt.
Edera teljesen felé fordult, arcán a döbbent felismerés. Desharik biccentve nyugtázta arckifejezését. Nem buta a lány, egyáltalán nem buta.

- Bizony, az öreg sárkány kibújt a barlangjából.

- Sikerült rögtön belénk is futnia - tette hozzá Aurel. Edera percig hallgatott, magában emésztgetve a rossz hírt.

- Amúgy sem reménykedtem meglepetésszerű támadásban - legyintett végül. - Persze egyáltalán nem bántam volna.

- Mostantól kezdve viszont mi számíthatunk ilyenekre - jegyezte meg az erdőjáró. Pillanatnyi csend, majd mindenki egyszerre kérdezte:

- Hol van Nasta?

~~~

Vynylanne határozott léptekkel vágott át a piactéren, életében először ügyet sem vetve a ruhákra, ékszerekre. Körülnézett, majd meglátva a mágiaárus sátrát, habozás nélkül belépett rajta. Kisvártatva halk beszélgetésbe bonyolódott a kereskedővel, aki különböző tekercseket kínált neki. Vynylanne gondosan válogatott köztük, majd fizetett és távozott. Eszébe jutott egy-két ötlet, és bár volt némi kétsége, hogy tudja-e majd használni a megvett varázslatokat, úgy érezte, ideje továbblépni. Bátraké a szerencse, gondolta magában, majd a fogadó felé sietett, hogy Zafrával beszéljen. Ahogy kilépett a sátorból, egy addig ott bámészkodó férfi fordult utána, majd közömbös hangon megkérdezte az árust:

- Ugyan mire lehetett kíváncsi ez a fiatal lány?
Haja és szakálla ősz volt, drága kelméből készült éjfekete ruhája szeme színével egyezett.

- Ne gondold uram, hogy csak kíváncsiskodott - felelte a kereskedő. - Fiatal kora ellenére egész komoly varázslatokat vásárolt. Látszik, ért a mágiához.

- Csakugyan? - nézett hitetlenkedve a másik. - tűzlabdát vagy gyorsítást?

- Ó nem uram, ennél jóval komolyabbakat. Mágiahasítást, szörnybénítót, pajzsot, ellenállás csökkentőt. Úgy látszik, valami nagy vadra hajtanak.

- Hajtanak? - vonta össze szemöldökét a férfi. - Hát nincs egyedül?

- Nem uram, hetedmagával szállt meg a Bikában. Jóuramnak miben segíthetek?

- Már megtetted, barátom.
A férfi egy aranyérmét helyezett a pultra, majd megfordult és kilépett a sátorból.

Vynylanne, hogy levágja az utat, a piactérről egy keskeny sikátorba fordult. Gondolataiba merülve igyekezett, mikor ösztöne hirtelen bajt súgott. Halkan láthatatlanság kutató igét mondott. Felnézett és az utolsó pillanatban tért ki egy késpenge elől, ami teste helyett csak a karjába szaladt. Szerencsére könnyű seb volt, anyjától maradt védelmező gyűrűje ezúttal is megóvta. Megragadta támadója tőrt tartó kezét, szeme mágiafehérré vált. A férfi hiába próbálta kirántani karját a lány látszatra törékeny külsejénél jóval erősebb szorításából. A következő pillanatban teljesen elfagyott a keze. A fickó felkiáltott és kiejtette kezéből fegyverét. Vynylanne anélkül, hogy elengedte volna rablót szorításából, egy sorozat mágikus lövedékkel végezte ki áldozatát, ki holtan bukott a földre. A mágus ekkor félfordulatot vett, kezét felemelve:
- Ott maradsz!
Második támadója a földbe gyökerezett, ez éppen elég időt adott neki, hogy a harmadikba villámot küldjön, az azonban az utolsó pillanatban kitért előle. Oldalt gurult, majd előkapta nyílpuskáját és megcélozta Vynylanne-t. Most neki kellett arrébb vetődnie. A lebénított rabló eközben kiszabadította magát a kötés alól, és rávetette magát az éppen felegyenesedő lányra. Nem volt idő több varázslatra, így Vynylanne tőrt rántott. Áldozata egyenesen rászaladt a pengére, estében magával rántva a mágust is. A harmadik rabló ismét megcélozta a lányt, ám ekkor valaki leugrott mögé a tetőről, fekete köpenye szárnyként csapott fel körülötte. Egy mozdulattal törte el az orgyilkos nyakcsigolyáját. Érdekes, futott át a Vynylanne fején a sikátor porában fekve, mióta Desharik újra ember, sokkal jobban szeret a puszta kezeivel harcolni. Fegyvert elég ritkán vesz elő, csak ha számára válik komollyá a helyzet.
- Minden rendben? - nézett rá a férfi. Vynylanne bólintott, felállt, majd még mindig fehér írisszel ismét körbenézett. Több támadó azonban nem jelentkezett. Szeme visszabarnult, a csata végetért. Csendes örömmel konstatálta, hogy mágiáját nem merítette ki az iménti harc, ráadásul a legerősebb igéihez hozzá sem kellett nyúlnia.
- A piactértől követhettek - állapította meg, miután megszemlélte a támadók tetemét, kihúzta a lábánál fekvőből tőrét, megtörölte annak ruhájában, visszacsúsztatta az övén lévő hüvelybe, majd egy pillanatra visszafordult abba az irányba, ahonnan jött.

- Vettél valamit? - kérdezte Desharik, magában nyugtázva Vynylanne figyelmét és higgadtságát. A lány régóta nem állt már le sikoltozni, ha akár hárman is rátámadtak.

- Csak varázstekercseket - porolta le ruháját gondosan Vynylanne. - Nem is voltam máshol.
Felnézett, tekintetük összekapcsolódott. Nem, ezt nem szabad, mondta dobogó szívének a lány. Csak semmi buta érzelem. Fogalma sem volt arról, hogy Desharik éppen ugyanerre szólítja fel magát.
- Én... - mondta végül zavartan Vynylanne -, azt hiszem, ideje mennem. Beszélni akarok Zafrával a tekercsekről.

- Ezek szerint döntöttél...

- Igen - bólintott a lány. - Maradok, és igyekszem hasznossá tenni magam. Igazad volt. Kezdtem teljesen olyan lenni, mint Ötperces Winifred.

- Kicsoda? - csodálkozott a férfi. Vynylanne akaratlanul is elmosolyodott.

- Ő mostanában Királyváros leghíresebb és meg kell vallanom, legszebb dámája.

- De miért Ötperces?

- Nos, öt percenként váltogatja az udvarlóit, öt perc alatt képes elkölteni annyi aranyat, mint egy átlagos polgár évi keresete, öt perc alatt el tud terjeszteni egy új pletykát, és öt percig nem élné túl velünk. Valamint - emelte fel ujját Vynylanne -, épelméjű ember öt percig nem bírja őt elviselni. Ő az én hajtóerőm. Amikor az előbb ezek a fickók rám támadtak, eszembe jutott, hogy most éppen Winifreddel is teázhatnék. Rögtön tudtam, mit kell tennem a rablókkal.

Desharik elnevette magát.

- Legyen hála akkor Ötperces Winifrednek.
Vynylanne is nevetett.

- Azt hiszem... most már tényleg mennem kell - mutatott zavartan a lány a háta mögé.

- Persze, menj csak, én elintézem ezeket.
Vynylanne bólintott és elindult, majd hirtelen megfordult. Desharik kérdőn nézett rá.

- Én... köszönöm. Amit az istállóban mondtál. Felnyitotta a szememet.
Beharapta a szája szélét, megfordult és elsietett.

Vynylanne egész délutánra eltűnt. Miután Edera szólt a többieknek, és elmondta milyen döntés elé állította a lányt, ők sem háborgatták, hagyták, hogy elrendezze magában a gondolatait. Vynylanne hálás volt a nyugalomért. Végigsétált a falun, majd leült a házaktól nem messze csörgő patakon átvezető híd mellé egy kőre, és feltette magának azt a kérdést, amit Desharik szegezett neki korábban. Legnagyobb meglepetésére a válasz egyszerű volt, egyszerűbb, mint amekkora felhajtást csapott körülötte, és immár nem volt kérdés a választás sem, bár Nasta figyelme nagyon jól esett neki. Eszébe jutott Winifred, aki elvette tőle Cedricet, kicsodát is?, törte a fejét egy pillanatra, aki mindig legalább három fiúval udvaroltatott magának, hol egyiket, hol másikat hagyta összetört szívvel, viszont azt sosem állhatta, ha máshol próbáltak vigaszt keresni; abban a pillanatban újra lecsapott rájuk. Hogy irigyelte őt, és mennyire csodálta, ahogy bánni tudott a férfiakkal. Elgondolkodott, mihez kezdene itt a csinos, gőgös lány. Ha egyáltalán túlélné az első öt percet, kuncogott magában. Nastát még talán el tudná bűvölni, de Deshariknál esélye sem lenne, nem beszélve a zárkózott erdőjáróról. Pláne Zafra véleményéről ezzel kapcsolatban. Aurel szerelme Edera iránt pedig csak számukra nem volt nyilvánvaló. Elmosolyodott azon a képen, ahogy elképzelte Winifred próbálkozásait. Egyszerre rájött, hogy itt és most, ilyesmivel nem szabad játszani. Ahogy belegondolt, rájött, hogy Edera egy percig sem tűrné meg Winifredet a csapatban, az első húzása után repülne tőlük. Az is kész csoda, hogy őt nem tette ki korábban. Más az udvarban, és egész más egy kalandozó csapatban, ahol a barátai élete nem múlhat női praktikákon, szeszélyeken. Az utóbbi időben pedig az udvari intrikák világa egyre távolabb került tőle, már régen nem éhezett a pletykákra. Sokat változtatott rajta vámpíri léte és felélesztése is. Belemerült, átitatódott a sötétséggel, mégis partra jutott belőle. Múltját nem tagadhatja meg, de csakúgy maradhat tiszta, ha elfogadja, igen, képes volt, talán képes most is szörnyűségek elkövetésére, de rajta múlik, hogy meg akarja-e tenni vagy sem. Gondolatai során végül eljutott addig a pontig, amikor feltette magának a kérdést: mit akar kezdeni az életével? Visszamehet az udvarba, az ismert, kényelmes, ám most már tudja, felszínes világba, vagy a kalandozókkal tart Goldengrasshoz, a biztos életveszélybe. Igazi, valós érzelmeket, őszinte barátságokat azonban csak itt, velük élt át, és rájött: ő lóg ki a sorból, neki kell megváltoznia. Még az egymással folyton vitatkozó Aurel és Nasta is a veszély első pillanatában társa segítségére sietett mindig. Igaza volt Ederának és Deshariknak is: nem játszunk az érzelmekkel, pláne nem küldetés közben. Nemcsak miattuk. Ez a játék egyenesen oda viszi őt vissza, ahova nem akar többé visszatérni. Soha. Nos, rendben, Desharikot nem érdekli, de Nastát sem hitegetheti tovább. Felállt, hogy megkeresse a fiút. Ahogy megfordult, rögtön meg is látta, ahogy mögötte állt nem messze, türelmesen várva, hogy elrendezze gondolatait, anélkül, hogy megzavarná, de közben is vigyázva rá. Nem, ezzel nem szabad játszani, gondolta magában. Odalépett hozzá, és könnyedén hozzáért a vállához.
- Nincs több játék. Nagyon kedvellek, de nem kívánok ennél többet veled. Sajnálom, hogy idáig szédítettelek. Nem volt méltó hozzád, nem volt méltó hozzám. Nem fordul elő többet.
A fiú hallgatott, majd rekedten megkérdezte.
- Desharik miatt?
- Nem - rázta a fejét Vynylanne határozottan. – Miattad. Magam miatt. A csapat miatt. Nincs több hamis érzelem. Csak a feladat.
Ezzel komolyan a szemébe nézett, majd otthagyta és visszament a faluba. Most Nastára került sor, hogy leüljön a kőre.

~~~

Egy varjúcsapat keringett Goldengrass romjai fölött. Károgásuk messzire elhallatszott. Az erdőből kivezető utat felverte a gaz, két oldalt póznákon csontvázak lógtak. A városkapu hiányzott, csak a falba vésett tartók maradtak vissza. A tóparton a kidőlt falnál jópár hajó csontváza feküdt a homokban, a bordákon moszat és iszap, a kikötő mocskos vize csapkodott körülöttük. A városban összedőlt vagy leégett házak romjai, mindenhol az enyészet, pusztulás szaga terjengett. Maga a vár sem nézett ki jobban egykori városnál. A varjúcsapatból kivált egy madár, és lejjebb ereszkedett. Végigszárnyalt a város fölött, szemével valamilyen élet után kutatva, de lapuló árnyakon kívül nem talált mást. Végül mozgásra lett figyelmes az egyik téren. Közelebb repült, és leszállt egy fára. Bár nyár közepe volt, a növényen egyetlen szál levél sem nőtt ki. Ugyanolyan halott volt, mint maga a város. A fa alatt kis tűz égett, körülötte vagy féltucatnyi goblin kuporgott, nyársakon hatalmas méretű patkányokat forgatva. Halk beszélgetésük hirtelen hangos rikácsolássá változott, majd összeverekedtek. A zajra az egyik romos ház ajtaján kilépett két ork, bosszúsan morogva. Ahogy megérezték a hús szagát, a verekedő goblinokkal mit sem törődve, a nyársakra vetették magukat. A goblinok most már együttes erővel fordultak ellenük. A csata kimenetele egyelőre döntetlenre állt. A varjú izgatottan topogott az ágon, várva, hátha el tudna csenni egy kis maradékot. Végül a két ork győzedelmeskedett. A megmaradt goblinok vicsorogva húzódtak hátrébb. Az egyik ork ekkor hirtelen felhördült, majd orra bukott. Hátából harci bárd állt ki. Társát ugyanekkor hatalmas erő repítette a goblinok közé. Azok riadt horkanásokkal lapultak meg. Egy jókora karmos mancs kiszedte a fegyvert a tetem hátából és körbenézett a többin. Hatalmas ork volt, díszesebb ruhája mutatta, hogy főnök lehetett.

- Látom, elkészült Kr'shnak vacsorája - morogta elégedetten. - Tűnés, vakarékok! - villantotta fel a fogait. A terep gyorsan megtisztult körülötte. A bestia odament a tűzhöz, és elkezdett falatozni a nyársra húzott patkányokból. A faágon toporgó varjú felé egyszerre kés röppent, éppencsakhogy elkerülve a felrebbenő szárnyast, jelezve, hogy Kr'shnak semmilyen társaságot nem tűr evés közben.

- Mocskos, leselkedő, szárnyas dög - morogta az ork. A madár méltatlankodó károgással elrepült. Tovább körözött a vár fölött, majd leszállt egy kopár parkban. Valamikor itt dús levelejű bokrok, virágok pompáztak, a levegőben még talán lehetett hallani a fák között, a fűben szaladgáló gyerekek vidám kiáltásait. Mára azonban csak a poros, szikár föld maradt. A park egyik eldugott zugában kis szobor állt némán. Egy nyilazó kisfiú torzója volt, egyik karja, amelyikben az íjat tartotta, a földön hevert több darabban, a másik csuklóból hiányzott. Előtte apró medence volt, valamikor madáritató lehetett, ide esett bele a szobor hiányzó keze, benne tegezt tartva. A medence aljánál egy szinte teljesen elszáradt fűcsomó küzdött az életéért. Az is csoda volt, hogy egyáltalán ki tudott kelni ebből a meddő földből, amiben már magok sem maradtak. A varjú leszállt az itató szélére, fejét forgatva a kis szobrot nézte fekete szemeivel. A medence aljában összegyűlt egy kevés esővíz, éppencsak arra elég, hogy egy madár a szomját oltsa vele. A madár halkan korrogott, belemerítette csőrét a vízbe, majd, mintha véletlenül tenné, kicsorgatta belőle az alatta lévő fűcsomóra. A medence üres lett. A varjú megint korrogott, és a kis szoborra nézett. Az mintha visszanézett volna rá. Egyszerre a szobor lábainál a kőbe vésett keskeny vályún keresztül tiszta víz csordogált ki. A varjú fejét forgatva figyelte a vizet, majd ivott belőle. Úgy tűnt, bólintott a szobor felé. Ezután szárnyra kapott és elrepült. A szobor szemei követték. A medence alatt a fűcsomó szomjasan szürcsölte a rálocsolt vizet. A varjú még egy utolsó kört tett a város fölött, végül az erdő felé vette útját. Anélkül, hogy észrevette volna, a sűrűségből egy róka követte tekintetével.

Edera egy ideig hallgatott, majd ránézett a másik lányra.
- Hogy érzed magad?
- Jobban - bólintott lassan Vynylanne -, sokkal jobban. Köszönet Zafra teájának, ritkultak a rémálmaim, ami azért sokat segít.
- Akkor miért van mégis ez a páni rettegés Desharik iránt?
- Nehéz elfelejteni a múltat - felelte Vynylanne. - Amit tett mindannyiunkkal. Amit velem tett. Az a pár nap, amíg vele voltam... Legszívesebben kitörölném a tudatomból. Annyira hihetetlen, és gyomorszorító, hogy éppen ő lett a társunk! Te már nem is emlékszel arra mit művelt velünk?
- Dehogynem - mondta Edera nyugodtan. - Csakhogy Desharik most már újra ember. S ahogy mondtad, a társunk. A csapathoz tartozik. Ideje lenne ezt elfogadnod. Éppen a múltját próbálja jóvátenni valahogy. Megérdemel egy esélyt.
- Na és ha megint vámpír lesz belőle?! Ha az egész rémálom újra kezdődik?
- Na és ha belőled lesz? - kérdezett vissza a druida. - Vagy mondjuk Aurelből? Mennyi rá az esély, őszintén?
- Nem tudom... de az neked nem furcsa, hogy megmaradtak a vámpíri képességei is? Mi van, ha az egész egy jól felépített csapda, és Sarkalothyme-mal játszik össze, hogy a végén csapjanak le ránk?!
- Sárkányok nem szövetkeznek vámpírokkal - rázta a fejét Edera. - Hallhattad Aurelt annak idején. Ahhoz túlságosan lenézik őket. Amúgy sem érzi gonosznak a bátyját, ahogy téged sem. Az ő érzékeivel pedig semmi baj, hiszen Altrikot is felismerte annak idején. Ha pedig ebben kételkedsz, nézd meg a vértjét, a fegyvereit. Csak jóravaló hordhatja, forgathatja őket. Nem, Desharik nem gonosz, sőt már nem is neutrális. Ami pedig a vámpíri képességeket illeti...
Edera elgondolkodva nézett Vynylanne-re, aki félrekapta a fejét, hogy kerülje a pillantását, éppen ezzel árulva el magát.
- Neked is megmaradtak, ugye? - kérdezte a druida megfogva a fiatalabb lány két vállát, erőltetve, hogy a szemébe nézzen.
- Valamennyire - vallotta be vonakodva az. - Nos... igen. Megnövekedett az erőm. Élesebbek lettek az érzékeim, a szaglásom, a hallásom, a látásom. Nem zavar többé a sötétség. Megérzem a vámpírokat, mint valahai fajtársakat... Még a delejem is megmaradt! Ez olyan... undorító!
- Nem, nem az - rázta meg a fejét Edera. - Új képességeket nyertél, amikkel erősebbé, ügyesebbé, gyorsabbá váltál. Fogadd el magadban ezt az oldaladat is, mert segítenek téged. Nem akárki ellen kell használod őket hamarosan.
Vynylanne bólintott. Felemelkedett, hogy távozzon, de Edera szava megint megakasztotta.
- Van itt viszont még valami. Kell lenni valami másnak is a félelmed mögött. Azon túl persze, hogy ezt az egészet fel kell dolgoznod, még mindig érzek valamit, amivel nem kerültél egyensúlyba.
Vynylanne visszazökkent a székbe.
- Ez egyszerűen hihetetlen - suttogta -, hogy vagy képes így belém látni?
- Csak odafigyelek rád - tette a kezét Edera a máguslány kezére. - Nincs ebben semmi mágia. Tehát, mi az, amit minden erőddel próbálsz tagadni, elutasítani, önmagad elől is?
Vynylanne az arcába temette a kezét. Amit végül alig hallhatóan suttogtott, arra számított Edera a legkevésbé.
- Féltékeny vagyok.
- Tessék?! Mire? - esett le a druida álla.
- Az álmodra. Vele. Desharikkal. Nagyjából sejtem, mi lehetett, mert ugyanezt éreztem én is. Ráadásul a valóságban is megtörtént... Miután... miután átváltoztatott, mi együtt... együtt töltöttük az éjszakát. Azóta sem vagyok képes elfelejteni... Egyszóval féltékeny vagyok rád, mert téged is megpróbált elcsábítani. Miközben jól lehet, hogy ezt az egészet nem is érezném, ha nem lettünk volna, tudod... vámpírok. Amúgy az eszemmel azt is tudom ám, hogy a te Aurelhez vonzódsz...
- Tessék?!?!? - Ederával hirtelen ellentétes irányba lódult meg a Világ, pedig már így is eléggé szédült. - Vynylanne, állj! Ez már mindennek a teteje! Semmi sincs köztem és Aurel között! Csak barátok vagyunk! Pláne nincs semmi köztem és Desharik között! Az istenek szerelmére! Különben is, nem Nastával vagy együtt?!
Vynylanne elpirult.
- Hát... én... - dadogta zavartan -, de... i-igen.
- Ezek nem egy szerelmes nő szavai - meredt rá Edera. Azután megértette. Rettenetesen dühös lett a lányra. - Vynylanne, mit művelsz?! Azt hiszed, Nasta nem érzi a bizonytalanságodat?! Azt hiszed, nem érzi a Desharik iránti vonzalmadat?! Azt hiszed, Desharik nem látja ezt?! Egyáltalán nem ostobák! Csak játszadozol mindkettőjükkel, pedig mindketten jóval többet érdemelnek ennél! De te mit sem teszel a helyzet oldására! Sőt, ahelyett, hogy tiszta vizet öntenél a pohárba, tovább kavarod a zavarosat! Nem az udvarban vagy, kicsikém! Mégis, mi jutott eszedbe?
- Én... én... nem csinálok semmit… - hebegte Vynylanne. Edera rámeredt.A másik lány nem állta a tekintetét, félrerebbent a szeme.
- Csak figyelemre vágytam – suttogta alig hallhatóan.
- Micsodára? – képedt el Edera. Vynylanne hallgatott, majd lassan beszélni kezdett ismét, önmagának is magyarázva a helyzetet.
- Érezni, hogy újra élek... újra érzek… A halál... Edera, a halál nem igazán kellemes állapot. Főleg, ha vámpírként hagyod itt ezt a Világot.
Vynylanne behunyta a szemét, és megborzongott.
- Nem sokkal jobb a feltámadás sem – folytatta halkan. - A szembenézés azzal, hogy ki is voltál... Mit terveztél tenni a barátaiddal... Az a csillapíthatatlan, mohó éhség… Nem vettem senkinek a vérét, de ez nem rajtam múlott. Úgy gondoltam, jobban el tudom fogadni a történteket, ha érzem azt, hogy szeretnek, hogy fontos vagyok. Hogy nő vagyok. Nem pedig egy szörnyeteg… Minden olyan bizonytalanná vált. Nem tudom, hogy az érzéseim Nasta iránt valódiak vagy sem. Nem tudom, mit érzek Desharik iránt. Ami közöttünk történt… afelett nem lehet egyszerűen átlépni.
Edera szólásra képtelenül nézett a lányra, haragja egyszeriben elszállt. A helyzetet mégsem hagyhatta annyiban.
- Nézd, Vyn. Amin keresztülmentél, az valóban nem egyszerű. Idő kell ahhoz, hogy ismét magadra találj, egyensúlyra lelj. Értem, hogy a korábbi életedhez nyúltál vissza segítségül. De ezt nem engedhetem tovább. A romantika nagyon szép és jó is. A maga helyén. Ez nem az a hely. Belehalhat mindenki, miközben te a szerelmes álmaidat szövögeted. Elmondom, mit teszel. Most elmész hozzájuk, és ezt az egészet tisztázod mindkettőjükkel. El kell határoznod magad. Választanod kell. Bármennyire is kedvellek, ha nem tudod megoldani a problémákat magadban és a környezetedben, menned kell. Nem maradhatsz tovább köztünk.
- Tessék? - sápadt el Vynylanne. - Elküldesz?
- Vynylanne, egy sárkányt kell legyőznünk. Szerinted mennyi erre az esély, ha a vágyaid miatt összeugrasztod a csapatot?
- Összeugrasztom? - tiltakozott erőtlenül a máguslány.
- Nasta egyre jobban feni a fogát Desharikra. Ne mondd, hogy nem élvezed a felhajtást!
- Én...
- Vynylanne, ez a délután a tied. Beszélj Desharikkal, beszélj Nastával, és legfőképpen, döntsd el, kívánsz-e velünk maradni a továbbiakban, mert így - nem fogsz.
Edera felállt, és otthagyta a kővé dermedt lányt. Vynylanne jó ideig magába roskadva ült a helyén. Végül mély levegőt vett, felállt és kiment a fogadóból. Az udvaron tétován nézett körül, majd meglátta Desharikot az istállóban. Lábai önkéntelenül indultak el feléje. Belépett az épületbe. Rajtuk kívül nem volt más bent, leszámítva a lovakat. A férfi éppen saját hátasát látta el. Egy pillanatra félrefordította fejét, beleszimatolt a levegőbe, majd nyugodt mozdulatokkal csutakolta tovább a lovát.
- Beszélnünk kell – szólalt meg Vynylanne halkan mögötte. Desharik arcán alig észrevehetően megrándult egy izom, más jel nem mutatta, hogy gyomra görcsbe szorult.
- Hallgatlak - mondta, hátra sem nézve. Vynylanne beharapta a szája szélét.
- Isteni szikra? - nézett végig azután a hollófekete csődörön, hogy időt nyerjen, és valahonnan bátorságot merítsen, ha már bátorítást nem kapott. Desharik egy pillanatra rápillantott, majd folytatta a munkáját.
- Ha valami nagyon nem jut eszedbe, érdemes félretenni és másba fogni, leginkább valami olyan tevékenységbe, ami az izmaidat dolgoztatja meg. Ez szokott segíteni. - A férfi anélkül, hogy megállt volna a keze, vagy a lány felé fordult volna, folytatta. - De nem ezért jöttél.
- Igazad van. De elég nehéz… Nem is tudom, hol kezdjem…
- Az elején – ajánlotta a férfi. – Egyszerűbb.
- Rendben. Nos... Akármennyire is tagadtam magamnak - kezdett bele lassan a máguslány -, be kell látnom, több közös dolog van bennünk, mint amennyit hajlandó vagyok beismerni. Véren, nem, több mint véren alapuló kapcsolat volt közöttünk, ami talán mit sem változott attól, hogy megint emberi lényekké váltunk.
Desharik akaratlanul bólintott.
- Ezért félsz tőlem.
- Igen.
- Na és a félelmedet egészen pontosan mi táplálja?
A lány értetlenül nézett rá.
- Mi táplálja? - ismételte zavartan.
- Azért félsz, mert attól tartasz, hogy érzelmeid csak a harapásom, és az akkori éjszaka miatt keletkeztek, vagy attól, hogy nem?
Vynylanne-nek elakadt a hangja.
- Nem tudom, hogy van-e egyáltalán alapjuk – válaszolta végül alig hallhatóan.
- Mondok valamit, kislány - a férfi hátat fordított a lovának és a lány szemébe nézett. Kék szeme keményen villant, hangja nyers volt. - Akármi is az alapjuk az érzéseidnek, valósak-e vagy sem, nincs rájuk sem idő, sem energia. Hagyj fel végre a csipkés-romantikus ábrándvilágoddal, és koncentrálj a feladatodra. Nőjj fel. Ha pedig nem vagy rá képes, menj haza, mert így veszélyezteted a csapat biztonságát. Érthető voltam?!
Vynylanne könnyes szemekkel bámult rá, majd sarkon fordult és elrohant. Desharik utánanézett, tekintetében azonban már semmi nem volt a kemény vezetőből, annál több a szerelmes férfiból. A kötődés bizony megvolt az ő részéről is, nagyon is valóságos, és Desharikot a legkevésbé sem érdekelte sem az alapja, sem a miértje, legyen az akár emberi vagy vámpíri. Ám kora ifjúságától beléverték, hogy a küldetés során érzelmeknek nincs helyük. Pláne nem egy olyan csapattárs iránt, aki már foglalt. Na és persze a valahai paladin dölyfje is munkált benne, ami méltóságán alulinak tartotta, hogy egy jóformán suhanc félelf tolvajjal vetélkedjen a lányért. Visszafordult hát lovához, és teljes figyelmét újra a csutakolásnak szentelte. A csődör felhorkant, és kicsit arrébb táncolt.

Mielőtt továbbindultak volna a határ felé, még egyszer felszerelkeztek. Most már nem kellett fizetni Zafra kimeríthetetlennek tűnő arzenáljáért, így könnyű volt a válogatás, bár enyhén bizsergett a tarkójuk, ahogy eközben két familiáris tekintetét magukon érezték. Nasta többé egy ujjal nem nyúlt a krémszínű macskához, aki viszont felháborodott nyávogással követelte magának a simogatást. A boszorkány úgy döntött, nem viszi magával őket.

- Valójában tényleg macskák. A helyhez ragaszkodnak, nem az emberhez, nem éreznék jól magukat az úton. Náluk jobb őrzőket amúgy sem találnék a boltomra.
A többiek nem tudtak elég hálásak lenni a döntésért.

Végül egyedül Desharik nem talált magának való vértet és kardot. Vámpírként nem volt ezekre szüksége, viszont Zafra felszereléséből semmi sem nyerte meg igazán tetszését. Ahogy gondterhelten válogatott közöttük, Aurel félrevonta, kezében a feneketlen zsákkal.

- Ezeket megőriztem, magam sem tudom, miért. Talán, hogy emlékezzek arra, milyen voltál azelőtt... mielőtt...

- Értem, öcsém - Desharik ránézett Aurelre. - Bár jóvá tudnám tenni, mit tettem... Mit tettem anyánkkal... nővérünkkel, kisöcsénkkel... veled... A családdal, akit a Világon a legjobban szerettem...

- Azt hiszem, ezek segítséget nyújtanak majd - szólalt Aurel rekedten, majd kivette a zsákból Desharik sárkánypikkelyes vértjét, ami annak a vörös sárkánynak a bőréből készült, akit még ő ölt meg a Tűfok-hegynél, és letette az asztalra dermedt fivére elé. Ezek után kivette azt a két kardot, amiket Desharik forgatott paladinként hosszú időn át: a Sárkányölőt, amit a rendtől, és a LaMarten családi kardot, amit pedig apjától kapott az Avatásakor, majd a markolatuknál fogva átnyújtotta neki. Bátyja hosszú ideig csendben nézte őket, majd lassan öccsére emelte pillantását.
- Én... nem hiszem, hogy még egyszer felvehetném a vértet. Csak jóravalók viselhetik. A kardok is...
- Azért próbáld csak fel - javasolta Aurel. Desharik vállat vont, hát rendben,  majd magára vette a páncélt. Ahogy becsatolta a szíjakat, sárgás fény futott végig a vérten. A férfi döbbenten nézett a páncélról öccsére, aki csendesen elmosolyodott.
- Láthatóan már nem vagy többé keresztúton, Desharik. Elindultál, és jó irányba fordultál.
Bátyja csak állt, majd szája szélén lassan hitetlenkedő mosoly derengett fel.

- Hiszek benned, bajtárs - folytatta halkan Aurel. Egymás szemébe néztek.

- Megszolgálom. Esküszöm.

Kezük összeért a családi fegyver felett.

~~~

- Zafra? Aldaron? Nos?

A fogadóban ültek, terített asztal mögött. Alig két napja voltak itt ugyanennél az asztalnál a Tűzhegyre készülődve. Robin ugyanúgy tálalta fel az ételt, mint akkor, és Tim is ugyanúgy meg-meghúzta saját üvegét, mint akkor. Mintha korszakokkal ezelőtt lett volna. De akkor még itt volt Torin csapata a szőke elffel és az életvidám ikerlányokkal. Itt volt a három csuklyás bajkeverő. Itt volt Martin kovács és a segédei, Mody és Stefan, hogy végeláthatatlan kártyacsatáik egyikét megvívják. Azóta szinte az egész Világ megváltozott. Most újra itt van köztük Vynylanne. Velük van Zafra, aki végre megszabadult a hegy kötésétől, és minden vágya a távozás, lehetőleg Aldaron oldalán. Az erdőjáró még akkor felajánlotta Ederának, hogy elkíséri őket Goldengrassba, mikor Desharik nyomát követték a kúriába. Döntését így indokolta röviden: orkokra bárhol, bármikor, bármeddig vadászik. S legvégül a csapatnak még egy tagja lett, a lehető legvalószínűtlenebb lehetőség, maga a képtelenség: Desharik. Aki egyébként csendben falatozott, és időnként kortyolt a borából, nem nagyon nézve senkire. Legkevésbé Robin kitűntető figyelme érdekelte, noha legbelül szíve összefacsarodott, állandóan magán érezve a kiskamasz szemeit. Nem ártana elterelni a gondolatokat, vélte magában Edera és ismét megkérdezte:

- Nos?

Zafra és Aldaron egymásra néztek, majd bólintottak.

- Legyen - kezdett a történetbe a boszorkány. - Mint már mondtam odafenn, valamikor én is kalandozóként érkeztem ide. De nem egyedül jöttem. Aldaron akkor még ifjú harcos palánta volt, nem gondoltam volna, hogy évekkel később erdőjárásra adja a fejét.

- Megváltoztatott a Tűzhegy - felelte a férfi. - Ahogy mindenkivel teszi. Rövidre fogva, társaink elvesztése után ketten eljutottunk egész a belső teremig, ám ott az akkori varázsló fogadott minket. Nem ismertünk rá, nem értettük meg a verset, viszont rátámadtunk, amivel feljogosítottuk a harcra. Gyorsan elintézett minket. Zafrát egy kőhalom temette maga alá, nem tudtam rajta segíteni. Nem is fértem hozzá, köztünk állt a mágus. Mivel azt hittem meghalt, egyedül rohantam az ajtó felé, hátrahagyva őt, azt kívánva, hogy bárcsak kijussak innen. Ha akkor tudtam volna, hogy valójában élsz...

- Nem éltem - rázta meg a fejét Zafra. - Jól tetted, hogy elmenekültél, téged biztos nem támasztott volna fel az öreg. De mivel én mágus voltam... ráadásul rettenetesen kíváncsi...

- Rá tudott venni, hogy tudni akard a hegy összes titkát! - Nasta félrehajtott fejjel nézett az asszonyra. - No lám...

Zafra bocsánatkérő félmosollyal válaszolt.

- Sajnálom...

- Á, én is ugyanezt tettem volna a helyedben - vigyorgott rá a tolvaj.

- Így lett belőlem a Tűzhegy varázslója - folytatta a nő. - A többit már korábban elmondtam. Az elmúlt tizenöt évben itt üldögéltem az aranykalitkámban, várva, hogy valaki elhozza az amulettet, és megszabadítson a kötéstől. Képzelhetitek a meglepetésemet, mikor ifjú barátunk kipakolta az orrom elé az asztalra.

- Na és Mobag? - kérdezte Aurel.

- Őt megörököltem - Zafra ingerülten szusszant egyet. - Fogalmam sincs, hogyan lett ő a Kérdések Mestere, valószínűleg ő is kalandozóként érkezhetett ide egykoron. Feltételezem, hogy rátalált az akkori varázslóra, és annyi esze volt, hogy ne az összes tudást követelje magának. Az biztos, hogy nem siratom azt a kis vakarcsot. Nektek csak egy darabig kellett őt elviselnetek, nekem már tizenöt éve.

- A folyóparton nem a te parancsodra vette volna el az amuletet, ugye? - kérdezte Nasta.

- Ugyan, dehogy. Inkább engem akart volna vele sakkban tartani, és úgy átvenni az irányítást a Tűzhegy felett, hogy közben a varázsa nem is őt köti. Gondolom, egész végig az amuletre várt ő is. A Kérdések Területén valóban nem lehetett hozzányúlni, még nekem sem, de ahogy kijött onnan, ugyanolyan kalandozóvá vált megint, mint ti. Vállalta a kockázatot, de nagyobb volt a falat, mint amit le tudott nyelni. A játékmester egy idő után hajlamos alábecsülni a játékosokat.

- S mi a helyzet az Aréna Mesterével? - kérdezte Nasta. Zafra felvonta a szemöldökét.

- Te tényleg kíváncsi vagy.

Nasta csibészesen elvigyorodott. Zafra megcsóválta a fejét, és elnevette magát.

- Rendben. Az Aréna Mesterének én ajánlottam fel a lehetőséget. Egy barbár harcoscsapat tagjaként érkezett pár éve. Férfiasság próbának szánták az útvesztőt, ő volt köztük a legfiatalabb, alig tizenhat éves. A végére mégis egyedül ő maradt életben, de halálos sebbel. Tetszett a kitartása, ahogy elküzdötte magát hozzám. A tükörbe már önkívületben suttogta a nevem. Nem hiszem, hogy rájött volna arra, ki vagyok amúgy, de kimondta a nevem, és a szabály az szabály - mosolyodott el. -Megmutatkoztam előtte, és megkérdeztem mit kívánna. Nem akart hazatérni a társai halálhírével, inkább itt akart maradni velük. Örökre. Még az elején megfogadták, hogy együtt jönnek, együtt távoznak. Törzsük szokása szerint megmondta a nevét, majd a szemembe nézve várta a halált. Megkérdeztem, hogy halott harcos helyett nem lenne-e inkább az Aréna Mestere. Elvállalta.

- Na és hogy hívták? - kérdezte Nasta.

- Erre barátom, nem fogok válaszolni - mondta nevetve a boszorkány. - A megállapodásunk alapja az volt, hogy nem árulom el senkinek. Törzse úgy tartja, hogy a nevükben rejlik a hatalmuk.

- Gondolom, ő soha nem fordult ellened - nézett rá Aurel. Zafra a fejét rázta.

- Nem. Számára a legfontosabb az volt, hogy az Arénába belépők tisztán harcoljanak egymással. Nem szerette a mágiát, így soha senkit nem engedett pihenni, készülni előtte. Én meg csak nyertem vele, már csak azért is, mert félholtan mindegyik kalandozócsapat meggondolja, hogy kikezdjen-e egy szál varázslóval.

- Na és a lich? - kérdezett újra Nasta.

- Elég volt - mondta csendesen Zafra. Hangja egyértelművé tette, hogy nem fog többet elmondani a Tűzhegy titkaiból. A boszorkány ránézett Aldaronra.

- Ideje az én kíváncsiságomat is kielégíteni. Lantern nevére, hogy lett belőled erdőjáró? Ez volt az utolsó dolog, amit gondoltam volna rólad...

- Nem találtam a helyem többé az emberek közt - felelte rövid csend után Aldaron. - Úgy éreztem, cserbenhagytalak, én öltelek meg. Ha akkor magammal vittelek volna, egy pappal feltámaszthattalak volna, hiszen volt elég kincsünk. Mardosott az önvád. Minden arcban a te arcodat láttam, minden nevetésben a tiedet hallottam vissza. A lelkiismeretem és az emlékek elől menekültem a vadonba. Sokáig bolyongtam eltévedve a Rengeteg Erdőben. Gyönyörű volt. Megnyugtatott. Elsimított. Megértettem a Sinnemora törvényét, ami bár kegyetlen volt, de mégis tiszta és mindenkire vonatkozott, kivétel nélkül. Életben maradtam. Egyszer rátaláltam egy ottani menedékre, és az megnyílt előttem, jelezvén, hogy Sinnemora is elfogadott engem. Sokat beszélgettem az ott élőkkel. Segítettek abban, hogy végre rájöjjek, mit is kezdjek az életemmel, hogyan lépjek túl a múlton. Segítettek, tanítottak abban, hogy valóban erdőjáró legyek, ne csak egy harcos, aki az erdőket járja. De sosem tudtam elfelejteni azt a vadóc, kócos hajú, mindig nevető, kis boszorkányt, akit nem tudtam megmenteni akkor.
Egymásra néztek. Zafra végül kinyúlt, és lágyan megérintette Aldaron kezét.
- Nem tudtál volna kivinni. Az öreg semmiképp sem engedte volna. Sajnálom, hogy nem mentem utánad. Felajánlotta. Ugyanakkor olyan lenyűgöző tudást is felajánlott, aminek nem tudtam ellenállni. Persze a rábeszélőképessége is igen komoly volt. Azt javasolta, engedjelek el, hiszen úgyis halottnak hiszel. Így mindkettőnknek megadatik, hogy a saját életünket éljük. - Az asszony fanyarul elmosolyodott. - Fiatal voltam és ostoba. Csak a távozása után jöttem arra rá, hogy valójában mivel is jár a Tűzhegy varázslójának lenni. Bocsáss meg, amiért nem téged választottalak.
A férfi megszorította Zafra kezét.
- Ha úgy vesszük, végül mégiscsak jót tett nekem. Csak a kihívásra és az izgalomra szomjazó harcos helyett más, jobb emberré válhattam. S ami igazán számít: ismét egymásra találtunk.
A többiek zavartan hallgattak. Végül Nasta megköszörülte a torkát.
- Mindezek után, cimbora, mégis rögtön azt ajánlottad, hogy jöjjünk el az orákulumhoz Vynylanne miatt - mondta értetlenül.
- Természetesen - pillantott vissza ugyanilyen értetlenül Aldaron. - Ő volt az egyedüli, aki választ tudott adni a kérdésünkre.
Míg a többiek elfojtottak egy-egy mosolyt, látva a tolvaj ábrázatát, Zafra anyaian megveregette a vállát.
- Fiatalember, ne keress ott logikát, ahol nem találhatsz. Fogadd el, hogy egy jóravaló számára semmi értelmetlen nincs abban, hogy segítsen egy teljesen ismeretlen halott vámpírlányon, segítsen egy teljesen ismeretlen kalandozó társaságon, és ezzel nemcsak önként akaszt egy legyőzhetetlen vámpírt a nyakába, de ismét felvállalja azt az életveszélyt, ahol korábban elveszítette a kedvesét, és ahol ő maga is kis híján odaveszett.

Hangos nevetés tört ki mindenkiből, még Desharik is csatlakozott egy fanyar mosollyal.
- Én azt nem értem, miért nem mondtad el nekünk, hogy már jártál itt korábban? - kérdezte Edera Aldaront, miután elhallgattak. Az erdőjáró csendben nézett rá. Körbenézett a többieken is, és látta, hogy most nem bújhat ki a válaszadás alól.

- Elég nehéz volt nekem visszatérni ide, nemhogy beszélni róla - mondta kényszeredetten. - Az útvesztő legalább annyira ismeretlen volt másodjára is, mint először. Nem láttam értelmét a felesleges szócséplésnek.

- Egész a végéig nem is jöttél rá, kicsoda Zafra? - kérdezte Nasta.

- Itt a fogadóban nem beszéltünk egymással, nem is nagyon figyeltem. Ha valakit tizenöt éve halottnak hiszel, nem várod, hogy felbukkanjon előtted, és még rá is ismerj. Másfél évtized elég hosszú idő, és Zafra is nagyon megváltozott. Amikor az útvesztőben beszéltetek róla, kezdett valami gyanús lenni. De igazság szerint a belső teremben ismertem rá újra. Akkor még nem láttam, így csak a hangokra, illatokra koncentráltam. Azután visszatért a látásom is, és ekkor lettem benne egészen bizonyos. Elég szédítő élmény volt egyszerre rájönni arra, hogy él, és hogy ő maga a varázsló.
Aldaron elhallgatott, jelezve, hogy többet nem kíván hozzáfűzni. Vynylanne Zafrához fordult.
- Te sem ismerted fel Aldaront? - kérdezte kíváncsian.

Zafra szomorú mosollyal ingatta a fejét.

- Talán, ha harcos maradt volna. De erdőjáróként... Ráadásul úgy tudta, hogy odavesztem... minek jött volna megint ide? Mégis az elején, egy ideig még minden arcba belenéztem, de aztán rájöttem, hogy könnyebb lesz nekem, ha nem barátkozom össze a játékosokkal. Amennyi segítséget tudtam, azt biztosítottam nekik, de ahogy az útvesztőbe léptek, nem csak őket, engem is kötöttek a szabályok. Jobb is, hogy így történt, mert ha felismerem, sem tudtam volna változtatni semmin... Nem könnyíthettem, nem csalhattam senki érdekében. Az útvesztő nem engedett kivételt. De most már azt is értem, miről zagyvált Mobag. Még önmagához képest is különösen önelégült volt. Ő rád ismert, ugye?
Aldaron bólintott.
- Nyavalyás kis csirkefogó - sziszegte Zafra maga elé.

Elhallgattak.

- Nos, és hogyan tovább? - törte meg a csendet Aurel. Edera hálás volt a témaváltásért.

- Azt hiszem, elindulhatunk most már Goldengrass felé. Desharikkal és Zafrával az oldalunkon több mint elég esélyünk van már…

- Goldengrass? - kapta fel a fejét Zafra. – Azt hittem, a vámpír csak viccel.
Desharik egy bosszús pillantást vetett rá, de nem szólt semmit.
- Tudjátok ti, mibe vágtatok? - nézett végig a társaságon a mágus.

- Nem, de mi másért van velünk egy orákulum, minthogy megmondja? - kacsintott rá Edera.

Az asztal körül megint felcsapott a nevetés.

~~~

A kalandozók az udvaron gyülekeztek. Most tértek vissza a faluból, vámpírok után kutatva, akikre, ahogy rájöttek, már nincs is tovább gondjuk. Izgatottan tárgyalták az eseményeket, mikor Ederáék beléptek a hátsó kapun a mező felől. Először Aldaron kapta oda a fejét, majd Zafra nézett elkerekedett szemekkel. Vynylanne felsikoltott, amivel megakasztotta Nasta és Aurel szokásos vitáját. Végül Aurel is hátrafordult, és egyenesen testvére szemébe nézett. Az udvarra néma csend borult. Desharik lassan előreindult. A társaság látva Edera nyugalmát, csendben várt. A férfi kilépett a kapu alól a napsütésre. Árnyéka rávetült a kútra, majd megtorpant Aurelé mellett, ahogy gazdája is pár lépésre öccse előtt. Aurel az árnyékokról megint fivérére nézett. Megnyalta száraz ajkát.
- Élsz.
Desharik biccentett.
- Nem vagy szellem. Nem vagy vámpír. Nem vagy gonosz.
- Te intézted el a falubeli vámpírokat - tette hozzá a listához Aldaron. Desharik újra bólintott.
- De honnan tudhatjuk, hogy nem valami újabb csapda ez az egész? - Nasta oltalmazón ölelte magához a még mindig minden ízében remegő Vynylanne-t. - Nem azt mondtátok, hogy Altrik is el tudta rejteni a gonosz lényét?
- Valóban, ha Lady Avaron nem lett volna, sosem derült volna ki a szemfényvesztés - értett egyet Aurel.
- Te és Larden mégis megéreztétek - vetette közbe Edera.
- Az is igaz. De Altrikot Myrago köve védte, ami most már ugye Desharikon nincs. Na meg persze ott volt a mágiája is, amit őszintén szólva még mindig nem értek. Delejre minden vámpír képes, de a saját kisugárzásának elrejtésére?
Desharik halványan elmosolyodott.
- Pedig nem is olyan bonyolult, kisöcsém. Meg kell mondjam, a királyvárosi paladinok rettenetesen el vannak kényelmesedve. Lehetetlennek gondolták, hogy éppen köztük éljen egy vámpír. Főleg az inkvizítorok tudnak vakok lenni.
- Hát még milyen elvakultak lettek utána - mormolta maga elé Aurel. - Főleg Sir Percifal.
Fivére egy pillanatra csodálkozva nézett rá.
- Sir Percifal? - kérdezte azután összevont szemöldökkel. - Sir Percival Ironclad?
- Igen. Ő lett Sir Ramon utódja, mármint az akadémián. Esküt tett, hogy kiköszörüli a csorbát.
- Elnézést, nem beszélhetnétek ezt meg máskor? - vágott közbe Edera. - Biztos nagyon fontos személy az a Sir Percifal, nem kétlem, de ha lehetne, inkább azt derítsük ki, mi történt Desharikkal.
- Természetesen - bólintott Aurel. - Visszatérve, minden igyekezete ellenére Altrik aurájában mégis volt valami árnyékos, valami más. Ezt éreztük meg Lardennel.
- De miért csak ti ketten? - kérdezte Aldaron.
- Fogalmam sincs - tárta szét a karját a lovag. - Mindketten élőhalott vadász paladinok vagyunk. Larden küldetéseket hajtott végre, én kiképzésem végén voltam, távol álltunk az elkényelmesedéstől... Talán jobban kiélesedett a vámpírérző képességünk, mint másnak. Talán csak mertünk teret hagyni kételyeinknek. Akárhogy is, Deshariké tiszta, akár a tiéd vagy az enyém. Vagy Vynylanne-é - intett fejével a lány felé. - Tény: Desharik újra emberré vált, akárcsak Vynylanne.
- Dehát Altrik szíve... - vetette közbe Nasta.
- Altrik testét máglyán elégette az inkvizíció - szólalt meg most Vynylanne. Aurel is bólintott. Az erdőjáró Zafrához fordult:
- Ötlet?
A boszorkány a homlokát ráncolva töprengett.
- Az egyetlen ismert mód Tavia Vesnia temploma, és a vámpír mesterének szíve.
Desharik savanyú arccal érintette meg ingén a vérfoltot. Legalább már ezt érti. Zafra ekkor észrevette a nyakában a Láng amulettet, és a szája elé kapta a kezét.
- Mutasd csak az arcod! - A férfi odafordította. - Igen, ott a nyoma!
Szeme előtt végigpörgött viadaluk, odáig, ahogy Desharik arcába nyomta a kristályt.
- A Láng amulettje és Myrago köve együtt megtisztítja a gonoszt - suttogta a boszorkány csillogó szemmel. - De az ilyen tisztulást nem szokás túlélni...
- Én viszont lekaptam az ujjamról a gyűrűt, a medál pedig leesett rólam - szólalt meg Desharik, Zafra gondolatmenetéhez csatlakozva. – A cövekedet viszont valóban nem éltem túl. Mesteri dobás volt, egyébként, elismerésem...
Zafra elmosolyodott.
- Valamiért nem akartam ismét az ölelő karjaidban találni magam...
- Khm... - Desharik megvakarta a tarkóját. - Nos, mikor magamhoz tértem, egy romhalmaz közepén találtam magam.
- Ez is én voltam - mondta most kissé zavartan Zafra. - Tudod, azért, hogy levetessem veled Myrago kövét, meg kellett törnöm a hegy törvényét azzal, hogy megfogtam a Láng amulettet, amihez amúgy nem nyúlhattam...
- Értem most már - bólintott Desharik. - Egyszóval ott ültem a fény és a káosz közepén, és ez volt a hasamon.
Előkapta az üvegcsét a zsebéből és Zafrának dobta. A mágus elkapta félkézzel és a címkére nézett.
- Élek... - Összevonta szemöldökét. - Ez az egyik gyógyitalom. Szükséges a feltámasztáshoz, de önmagában mégsem elég...
Megint mindenki elhallgatott, csendben emésztgetve a hallottakat.
- A csodák Világában élünk - mondta végül halkan Aurel. - Úgy hiszem, hogy Sant Ord odafent egy második esélyt adott neked. Tiszta lappal indulhatsz újra, bátyám. A kérdés az, mihez kezdesz most?
Desharik felsóhajtott.
- Tiszta lappal - azt nem gondolom. Ahhoz túl sok mindent követtem el, amiket már nem tudok jóvátenni. Csak megpróbálhatom valahogyan enyhíteni. Nem vagyok többé, nem lehetek többé paladin, megszegtem eskümet, elbuktam. De már gonosz sem vagyok, hanem valahol a kettő között, keresztúton állok. Azt biztosan tudom, hogy az első vámpír, akivel találkoztam, rám támadt. Az első ember viszont, noha minden oka meg lett volna rá - és itt Ederára pillantott -, nem emelt rám kezet. Ahogy ti, többiek sem tettétek. Sok mindent kell helyrehoznom, és még többet már sosem tudok. - Elhallgatott egy pillanatra, mintha döntésre jutna magában, majd folytatta. - Azt hiszem, elmegyek a tisztánlátókhoz és feladom magam. Ha valaki, Larden ki tudja majd sütni, mi legyen velem.
- Sir Percifalhoz fog küldeni, Desharik - mondta csendesen Aurel. - Nem lesz más választása, bármit is gondoljon közben.
- Ki ez a Sir Percifal? - kérdezte Zafra értetlen arccal.
- Hát, ha ő lett Sir Ramon utódja - felelte Desharik -, akkor ő most a Lovagok a Rend Hű Szolgálatában rendfőnöke.
- Nem - rázta a fejét Aurel. - Az a rendház nem létezik többé. Sir Percifal a Tiszta Hit rendfőnöke volt, és az is maradt. Az összes többi paladin rendházat ez alá sorolták be.
Desharik rábámult.
- A rendházak függetlenek, mióta paladinok vannak a Világon...
- Többé már nem - mondta csendesen Aurel. - Sir Percifal minden paladin teljhatalmú ura. Parancsnokunk, bíránk és ítélőnk. Tisztítónk.
Desharik merev arccal hallgatott. A többiek értetlen arccal nézték a két fivért, nem igazán voltak járatosak a paladinügyekben.
- A micsodátok? - fogalmazta meg mindannyiuk kérdését végül Nasta.
- Vezetőnk a Tisztulás Útján - felelte a lovag. Szavaival nem igazán oszlatta el a homályt. Végül Zafra megcsóválta a fejét.
- Jól értem, hogy egy inkvizítor a saját rendjére szabadult?
Aurel mosolyogni próbált.
- Attól tartok, nem ismételhetem meg a szavaidat, bármit is gondoljak róluk. Még csak egyet sem érthetek velük. Aljas és sötét kiforgatása lenne a szent célnak, hogy megtisztuljon és megerősödjön minden paladin rend a borzalmas árulás után. Beszennyezném vele még jobban a már amúgy sem makulátlan jellememet, és a gonosz végleg magával rántana, ha érted, mire gondolok.
- Téged?! - meredt rá Nasta.
- Gondoltad volna, enyveskezű? - vigyorodott el Aurel. A többiek dermedten álltak.
- Hiszen te voltál az, aki leleplezte a nádort! - suttogta elszörnyedve Edera. - Te mentetted meg a gyermekkirályt!
Aurel bólintott.
- Csakhogy a fivérem, a legjobbakra termett Sir Desharik LaMarten átfordult. Ki tudja, nem volt-e már korábban is vámpír? Hiszen Altrik apródja volt! Engem is harapás ért. Vajon tényleg nem fordultam át? Ha valaki, egy valahai vámpírölő aztán tudja leplezni az új kilétét, ehhez még Myrago kövére sincs szüksége. Ráadásul a bajtársaim mind vámpírtámadásnak estek áldozatul körülöttem. Én mégis életben maradtam. Egyetlen karcolás nélkül. Furcsa álmaim vannak. Miért ölöm meg az összes vámpírt, akivel találkozom? Miért nem viszem élve őket az inkvizíció elé? Miért nem viszem a saját fivéremet az inkvizíció elé? Sem élve, sem holtan?
- Miért kellene élve vinned a vámpírokat...? - Edera képtelen volt felfogni a hallottakat.
- Nemcsak nekem - rázta a fejét Aurel. - Kasztom minden tagjának ez a feladata. Legalábbis Királyvárosban.
- De miért?! Hiszen ez...
- Bizonyítéka annak, hogy Sant Ord mellettünk áll, nem tévelyedtünk el, és a vérszívókat igaz bíráik elé állítjuk.
- Istenítélet - mondta halkan Zafra. - Miért kapott a kasztod ekkora megtiszteltetést?
- Sir Ramon is vámpírirtó volt - válaszolta Aurel. - Altrik leginkább közülünk, a mi rendházunk közül szedte áldozatait. Nagyra nőtt irányunkban a... bizonytalanság. A bizonytalansággal pedig együtt nő a sötétség is. A kétely. Gyengül a rend és a hit. Valakinek meg kell erősítenie. Sir Percifal magára vállalta ezt a nehéz feladatot.
- Tehát ezért kellett eljönnöd Királyvárosból - bólintott értően az erdőjáró.
- Ezért. Sir Larden megpróbálta menteni a menthetőt. A tisztánlátók rendjébe jóformán - menekítette a kasztomat. De nem véletlenül kapott rendházat olyan távol Királyvárostól. Sir Percifal azt is el akarta érni, hogy ő hagyhasson jóvá minden tagfelvételi kérelmet, minden rendházba, de ezt már a Tanács sem engedte neki. Így is elég széles hatóköre lett.
- Boszorkányüldözés - suttogta elszörnyedve Edera. - Kinek jó ez?
- Megtisztulás, kishúgom - javította ki Aurel. Furcsa mosolya mindennél beszédesebb volt. - Na és micsoda eretnek kérdés az, hogy kinek jó ez? Mindenkinek!
Zafra Desharikra nézett.
- Én a helyedben várnék még azzal az inkvizítori megtisztulással.
Desharik lassan felocsúdott. Zafrára nézett, majd bólintott.
- Nos, az utam vége már ismert előttem. Addig viszont komoly tartozást kell kiegyenlítenem. Edera. Ha esetleg elfogadtok egy kardforgatót, veletek tartanék utatokon. Goldengrass a célotok, ugye?
A druida kábán bólintott. Desharik folytatta.
- Segítek nektek Sarkalothyme legyőzésében, ha úgy akarod. Ha valakinek, nektek igazán tartozom. Mielőtt tárgyalást kérek magam ellen, ezt még el kell rendeznem. Valamikor sárkányölő voltam. Ha nem akarsz a soraidba, több mint megértem.
Mindenki Ederára nézett, várva válaszát.
- Aurel? - kereste Edera a paladin tekintetét. Aurel a bátyjára pillantott, szeme furcsán törött volt.
- Végre újra rád találtam. Nehogy azt képzeld, hogy hagylak elmenni. Gyere velünk Goldengrassba, és ha utána még mindig az inkvizíció máglyájára vágysz... Szóval ezt majd akkor megbeszéljük.
Desharik szeme is elfátyolosodott, nagyot nyelt, majd bólintott.

~~~

A Tűzhegy belső termében elhallgatott a morajlás. Még egy gerenda feldőlt, utána már csak a por szitált. A beszakadt mennyezeten besütött a reggeli nap, megvilágítva a termet, lassan eljutva a hátán fekvő Desharikig, aki élettelenül feküdt a földön, a mellkasán tántogó sebbel. Feje felett a félig leszakadt polcon, egy addig rejtélyes módon épségben és állva maradt üvegcse tartalma hirtelen bugyborékolni kezdett, a folyadék belseje és felszíne egyre jobban pezsgett. A belső lökésektől egyre jobban mozgott a fiola, végül felborult, és a polc széléig gurult. A dugója kiesett. Az üvegcse tartalma lassan csöpögött az alatta fekvő férfi sebébe. A cseppek bejutottak a mellkas belsejébe és beleolvadtak a szövetmaradékba. A szövet kezdett újra felépülni, erek kapcsolódtak össze, idegek járták át a területet, egyre nagyobb terület vált éppé, mígnem a szív elkezdett újra dobogni, minden dobbanással növekedve és formálódva. Összeforrtak a bordák, izom került rájuk, majd visszazáródott a bőr, a hegnek már nyoma sem maradt. Desharik szeme hirtelen kinyílt. Nagy levegőt véve emelkedett fel a felső teste, alaposan beverve fejét a polcba. Az üvegcse az ölébe hullott. Desharik fejét fogva zavartan nézett körbe, láthatóan nem értette, mi történt vele. Megtapogatta mellkasát, elcsodálkozott az ingén lévő hatalmas vérfolton. Keze a mellette heverő cöveknek ütközött. Kezdett emlékezni, bár a romhalmazt továbbra sem tudta hová tenni. Ennyire nem tették tönkre a helyet harc közben. Megmarkolta az üvegcsét, és óvatosan feltápászkodott. Körbefordult, de egyedül volt a teremben; a kalandozók a boszorkánnyal együtt eltűntek. A bejárat járhatatlanná vált, ha arra is mentek, ő ott már biztos nem jut át. Hirtelen megszédült, és nekidőlt az asztalnak. A kezében tartott cövekre nézett, elhúzza a szája szélét és ledobta az asztalra. Figyelmét most az üvegcsére fordította. Jóformán kiürült, csak az alján maradt egy kevés. A címkéjén ez állt: Élek. Felemelte a fejét, és tekintete véletlenül a valamilyen módon épségben maradt tükörre esett. Megmerevedett, majd lassan egész testével a tükör felé fordult. Döbbent arcképe bámult rá vissza. Visszaperdült, és arra a helyre nézett, ahol magához tért. A nap fénye már teljesen megvilágította. Desharik visszafordult a tükörhöz és rekedten suttogta:

- Élek.

A kalandozók minden gond nélkül érkeztek a fogadó bejáratához. A kapuk nyitva álltak, bent az udvaron a szokott mozgás: a baromfiak kapirgálása, lovak dobogása, és a tehenek türelmetlen bőgése. Elmúlt már a fejési idő. A hátsó kapun át leláttak az üres mezőn át a folyópartra. Ember azonban sehol sem volt. Hirtelen kitárult az egyik mellékajtó, és Robin lépett ki rajta, fejőszékkel és sajtárral a kezében. Mikor meglátta a többieket, kiejtett mindent a kezéből, és egyenesen Zafra ölelő karjaiba futott. Sírva-nevetve ölelték egymást.

- Ki van bent a fogadóban? - kérdezte az asszony, hátrasimítva a fiú kócos haját.
- Csak Tim. A pult mögött fekszik, és fogja a fejét. Tudta, hogy nem leszel pár napig, ezért nagyon betintázott még délután, egész este csak aludt.
A kalandozók Aurelre pillantottak, aki bólintással megerősítette a gyerek szavait: nincs gonosz a fogadóban. Figyelmük ismét Robin felé fordult, aki hadarva kezdte mesélni az előző este eseményeit.
- Mikor belépett az utolsó vendég, először azt hittem, hogy a lovag úr az. Kihoztam neki a teáját, ő megnézte, majd közölte velem, hogy jó gyerek vagyok, most pedig indítsak azonnal és hozzak neki valami normális italt, mielőtt ő szolgálja ki magát. Ekkor vettem észre, hogy csak hasonlítanak egymásra, így gyorsan elszaladtam a whiskeyért le a pincébe, mert a vendégen látszott, hogy komolyan gondolja, amit mondott. Amikor feljöttem a pincéből, akkor láttam, hogy a vendég közben mindenkit lemészárolt és éppen vörös Martin véréből ivott. Gyorsan otthagytam az üveget az egyik asztalon, visszaszaladtam, és elrejtőztem a hordók között. Hajnalig nem mertem mozdulni. Akkor feljöttem és láttam, hogy a vendég már elment, és vele együtt a többiek is, pedig már halottak voltak. Aztán meghallottam Tim nyöszörgését a pult mögül, ahova még az este esett be. Aztán meghallottam a teheneket is, és eszembe jutott a fejés, és aztán jöttetek ti.
- Rendben Robin, mi bemegyünk, megnézzük mit tehetünk Timért, te pedig szaladj és fejd meg a teheneket - mondta Zafra, majd a többiekkel a nyomában belépett a fogadóba.

Desharik az asztalnak dőlve szórakozottan forgatta a kezében a cöveket. Milyen egyszerű is lenne... Csábította a nyugalmas feledés, jobban mint bármi más valaha az életében. De tudta, hogy a nyugalmat a halálban ugyanúgy ki kell érdemelni, mint az életben. Nem véletlenül támadt fel… Amúgy sem volt képes soha meghátrálni semmi elől. S mielőtt elhagyná ezt a Világot, adósságát rendeznie kell. Letette maga mellé az asztalra a cöveket, és odalépett a tölgyfa ajtóhoz. Észrevette a zárban a Láng amulettet. Elfordította, és az ajtó halk kattanással kitárult. Keskeny csigalépcső vezetett lefelé. Fogalma sem volt arról, mennyire vágyta ezt a csigalépcsőt a boszorkány, aki megölte őt. Desharik kivette a zárból a medált, a nyakába akasztotta, és elindult lefelé. A hegy lábában, szederbokrok mögött megmozdult egy szikla, keskeny folyosót fedve fel. A férfi hunyorogva lépett ki a napfényre. Körbenézett és elindult az erdei úton a falu felé. Ahogy odaért, megtorpant az egyik utolsó háznál, és egy pillanatig összpontosított. Már emlékezett, itt hagyta az egyik őrszemét. A ház mellett egy csacsi legelt békésen, nem törődve Desharikkal. A férfi elgondolkozva nézte a jószágot - előző este még rémülten menekült előle -, majd benyitott az ajtón. Bent a homályos szobában az őrszem épp lemészárolt családjából lakmározott. Felpillantott az ajtó nyílására és ránézett Desharikra, aki merev arccal nézte művét.

- Visszatértél - morrantott a vámpír. Szemmel láthatóan azon töprengett, otthagyja-e zsákmányát. Ahogy tovább szemezett mesterével, hirtelen gyanakvás futott át az arcán. Ledobta fia tetemét, és beleszimatolt a levegőbe. Szemeit összehúzta, fogaival vicsorított, majd egyetlen ugrással átszelve a szobát, az ajtóban álló emberre rontott. Desharik anélkül, hogy mozdult volna, elkapta a vámpír torkát, fél kézzel összeroppantotta, majd másik öklével hatalmasat ütött a fejére, és kidobta a házból. A vámpír holtában égett össze.
- Visszatértem - bólintott Desharik. Kilépett a házból és körbejárta a falut. Hamar végzett a többi őrszemével is. Végül leérkezett a folyópartra, a fogadó karámjának végéhez. Odalátott a dombtetőre, és észrevette a kalandozókat. Nem, ezt nem. Képtelen vagyok az öccsém szemébe nézni. Lement egészen a vízhez. A nap már melegen tűzött, így ivott a folyóból, majd újra belemerített visszaállt tükörképébe és megmosta arcát. Ezután odament a közeli fűzfához, leroskadt a törzséhez, kezébe temetve fejét. Jó ideig mozdulatlan maradt. Váratlanul közeledő lépteket hallott, valaki a környező bokrok ágait törve igyekezett lejutni a parton. Felpattant, űzött vadként keresve a menekülést, de már elkésett. A következő pillanatban szétnyíltak az ágak, és Edera lépett ki a bozótból. Döbbenten bámultak egymásra. Edera fejében cikáztak a gondolatok. Desharik itt áll előtte. Él. Cöveket szúrtak a mellkasába. Él. Kivágták a szívét. Él. Süti a nap. Él. Árnyéka van. Él. Nincs rajta a vámpírvédő gyűrű. Él. Arcán gyötrelmes lelkiismeretfurdalás. A tükörképe visszaverődik a folyóról. A tükörképe visszaverődik a folyóról?? Sylvanusra! Mi folyik itt??
- Téged hányszor kell megölni? - nyögte ki akaratlanul. Desharik halkan felnevetett, de hangjában nem volt sok humor.
- Nehogy azt hidd, hogy olyan könnyű meghalni.

- Újra ember vagy - a lány nem kérdezte, állította. Desharik bólintott.

- Nekem is úgy tűnik...

A lány egy darabig hallgatott, majd fejével a domb felé intett.
- Rendben, akkor indulás felfelé.

A férfi azonban nem moccant.

- Még a halálnál is vannak nehezebb dolgok. Nem vagyok képes a szemébe nézni... - talán könyörgött.

- Pedig ezen jobb minél előbb túlesni. Ennél rosszabb már úgysem lehet, és nehogy azt hidd, hogy a kedvedért el fogom hallgatni a találkozásunkat. Amikor a legutóbbi titok kiderült, a puszta öklével vert szét egy sziklát.

Desharik értetlenül nézett rá.

- Tudod... Az éjszakai látogadásaid… Biztos emlékszel rá…
Desharik összeszorította fogát. Mély levegőt véve nagynehezen Edera szemébe nézett.
- Gondolom... nem sokat számít, hogy mennyire sajnálom, mit tettem veled...
Edera talán felnevetett, talán felnyögött, kezét a nyakához kapta. Desharik pillantása követte a mozdulatot.
- Tudod – csóválta meg a fejét a lány, és halványan elmosolyodott -, nem sok hiányzott már ahhoz, hogy összeroppanjak. Nagyon meggyőző voltál…
- Ne hidd, hogy gyenge vagy – rázta a fejét a férfi. – Kemény dióként törtelek téged...
Egymás tekintetébe néztek. Ederában végigfutott  mindaz a tortúra, amit az elmúlt hetek alatt állt ki a vele szemben álló férfi miatt. S mégis... Most, hogy itt voltak szemtől szemben, az első zűrzavaros percek után rájött, hogy nem képes rá haragudni. Desharik hitetlenkedő szeméből láthatta, hogy a férfi mindezt kiolvasta tekintetéből. Edera újra elmosolyodott, és ő is megrázta a fejét.
- Egyedül csak Aurel miatt tartottam ki. Visszatérve hozzá... – kezével a domboldal felé intett, így fejezve be a mondatot. - Ráadásul nem ártana kideríteni, mi történt veled. Úgyhogy indulás.
Egy pillanatig mozdulatlanul álltak még, majd Desharik feladta, és elindult a lány előtt.

Talea Vesnia szentélye

- Ti ismeritek egymást - állapította meg Nasta hihetetlen éleslátással. Bár az eléjük táruló szentély gyönyörű látvány volt, a fiút jobban érdekelte az erdőjáró és a boszorkány kapcsolata. Ezzel nem volt egyedül, de szemmel láthatóan éppen ők nem óhajtottak beszélni a témáról.

- Dolgunk van - mondta Aldaron röviden, Zafra pedig válaszra sem méltatta a kíváncsi ifjút, ehelyett inkább körbe nézett. Hatalmas teremben álltak, előttük aranylapok, mindegyikre egy-egy betű cizellált képe vésve. A terem végében állt Talea Vesnia aranyszobra, kezeit ölében tartva, mintha várt volna valamire. A boszorkány bólintott.

- Talea Vesnia nevét jelző lapokra kell lépnünk, sorrendben. Ne lépjen senki máshova, ha kedves az élete!
Könnyed léptekkel elindult a lapokon, a többiek követték. Hamarosan mindannyian a szobor előtt álltak. Aldaron levette a válláról a feneketlen zsákot, gyengéden kibontva belőle Vynylanne testét. Közösen betették a szobor karjaiba, mellétéve Desharik szívét. Hirtelen fény támadt, Vynylanne teste felemelkedett, majd visszaesett. Sápadt arca megmozdult, mellkasa megemelkedett. Újra lélegzett. Szemét tágra nyitotta, csodálkozva nézett körül.

- Az istenek hoztak köztünk újra, húgocskám - fogta meg a kezét Edera.

- Mi... Hol vagyok?...
- Az életben - felelte a druida. Vynylanne kapkodva szedte a levegőt, rémülten, mit sem értve. Edera írisze kivilágosodott, másik kezét végighúzta a lány arcán. Az megnyugodott, és immár felismerő tekintettel nézett végig a többieken.
- Edera... Aurel... Nasta!
- Teljes létszámban, szépségem - mosolygott az ifjú. - Most már teljes létszámban...
- Hát éltek? Nem öltelek meg titeket? És én is élek! Köszönöm! Köszönöm! Hogy tudnám ezt valaha meghálálni? Nasta! Bocsáss meg, kérlek, bocsáss meg!
Az nagyot nyelt.

- Bocsánatkéréssel én tartozom... - óvatosan lesegítette a lányt az oltárról. - Gyere, menjünk. Tessék, a holmid, megőriztük neked.
- Köszönöm - suttogta a lány, zavartan átvéve hátizsákját. - Nagyon jólesik, hogy nem adtátok fel a reményt... Nem tudom, hogyan, de csodát műveltetek.
Pillantása most Aldaronra és Zafrára esett, kik halvány mosollyal figyelték őt.
- De azt hiszem, nem ismerek mindenkit... a nevem Vynylanne Ravenstone... Te ugye ott voltál a kúria pincéjében... - nézett az erdőjáróra.
- Aldaron Mendo vagyok, szolgálatodra, kisasszony - biccentett a férfi. - Azután találkoztam társaiddal, hogy téged elraboltak.
- Igen, emlékszem - bólintott Vynylanne. - Desharik említette, miután visszatért a látogatásból, hogy egy erdőjáró is csatlakozott hozzátok. Azzal gúnyolt, milyen hamar tudtatok pótolni, és annyira nem voltam hasznotokra, hogy beértétek vele is...
Aldaron enyhén felemelte szemöldökét. Vynylanne szeme egyszerre rémülten kitágult.
- Edera! Ugye nem sikerült neki?!... Azt ígérte, hogy hamarosan te is csatlakozni fogsz majd hozzá... mindörökre... mert két olyan nőt, mint mi, nem szabad eltékozolni az életre... főleg, ha a övéi is lehetünk...
A máguslány nagyot nyelt, küzdve átváltoztatása emlékének borzalmaival.
- Nyugodj meg, minden rendben van - szorította meg a kezét a druida. - Nekem sincs semmi bajom. Bár tényleg nem sokon múlt, hogy én is melletted keljek életre...
Vynylanne ismét nyelt egyet, majd továbbra is Ederára nézve, Aurel felé intett fejével.

- Igen, tudok mindent - válaszolt Edera helyett a lovag. - Értékelem, hogy nem akartátok vele a lelkiismeretemet terhelni, de a további titkoktól eltekintenék, ha nem bánnád...

- Ne haragudj - kérte a lány. - Ez látszott a legegyszerűbbnek... Volt elég bajod enélkül is...
Aurel elfordította a fejét, majd visszanézett és erőszakoltan elmosolyodott.
- Lépjünk túl rajta. Elmúlt.
Vynylanne beleegyezően bólintott, majd, hogy témát váltson, félénken az idősebb nőre mosolygott.
- Zafra vagyok, kishúgom - viszonozta a mosolyát a boszorkány. - Örülök, hogy jól vagy. Ahogy látom, azonos mesterséget űzünk. Sok nehézséget küzdtek le a társaid azért, hogy most ismét velük légy. Minden elismerésem. Kevés emberért vállalnának ekkora áldozatokat, amiket ők hoztak érted.
- S te hogyan...
- A greenmeadowsi fogadó tulajdonosa vagyok...
- Valamint a Tűzhegy varázslója és orákuluma - tette hozzá Nasta. - A derék mágusasszony volt a legnagyobb nehézségünk mellesleg, amiről szerényen hallgat. De tőle tudtuk meg azt is, hogyan támaszthatunk fel téged. Amúgy, hiszed vagy sem, ő végzett Desharikkal. Egymaga. Úgyhogy tényleg vége.

- Desharik meghalt... - suttogta Vynylanne. Döbbenten Zafrára bámult - aki hirtelen egész más miatt dermedt meg -, majd Aurelre nézett, szemével üzenve: sajnálom... A férfi csendben, szólásra képtelenül bólintott. Vynylanne, hogy összeszedje gondolatait, elkezdett hátizsákja tartalmával foglalkozni, ezzel Aurelnek is lehetőséget adva, hogy ő is mással kezdjen törődni; újból ellenőrizni kezdte érzékeit, hogy megbizonyosodjon arról, nem fenyegeti őket veszély. Zafra eközben továbbra is meredten bámult a félelfre.

- Hogyan?
- Azt hiszem, azzal, hogy megtörted a varázst, a felejtőigét is hatástalanítottad - vigyorgott a tolvaj. Zafra csodálkozva nézett a többiekre.
- Ti is emlékeztek?
- Igen - bólintottak egytől egyig. A boszorkány megpróbálta összeszedni magát. Nem ment egykönnyen.
- Attól tartok, kedvesem, a Tűzhegynek valóban új varázsló után kell néznie - mosolygott rá Aldaron, gyengéden megfogva a nő vállát két kezével. Zafra ránézett, majd lassan ő is elmosolyodott.
- Hát mégis valóra válnak a beteljesülhetetlen álmok...
Aurel megköszörülte torkát, kizökkentve őket a pillanatból.

- Attól tartok, indulnunk kellene - mondta bocsánatkérően. - Márcsak azért is, mert nem mi vagyunk itt az egyedüliek. Valami itt nem tetszik nekem. Túl sok az árny, és túl kevés hozzá a fény.

Vynylanne szeme elkerekedett, keze megállt, miközben a varázskönyvét ellenőrizte.
- Valami itt nagyon nem tetszik nekem sem... - eltette a könyvet, gyorsan felhúzta védelmező gyűrűjét és övébe tűzte tőrét.
- Ott! - mutatott át a terem bejáratához Edera. Árnyékok tűnedeztek fel. Egy-kettő, majd tucatnyi, és még több. Zafra összevonta a szemöldökét.

- Nos, ha testedzésre vágytok, ám legyen, de még mindig alig van jártányi erőtök, úgyhogy én inkább a távozás mellett lennék.

- Mégis hogyan? Mindjárt itt lesznek a nyakunkon! - Nasta idegesen személte a túloldali fogadóbizottságot.

- Ezek ugyan nem - rázta a fejét Aurel. - Nem bolondok átkelni a lapokon, azonnal elégnének. Arra várnak, hogy mi menjünk eléjük.

- Ficsúrkám, már megint rettenetesen okos vagy.
- Pedig ezt még te is tudhatnád. Szokás szerint nemcsak a kezed ragadós, az eszed is.
- Látom, itt semmi sem változott - tért magához Vynylanne. - Itt vagyunk nyakig bajban, ezek ketten meg csak vitatkozni tudnak.
Zafrára pillantott, aki a közjátéktól zavartalanul varázsolni kezdett.
- Csoportos teleportra készülsz? Segíthetek?
A másik bólintott.
- Nem jártál még ugyan Greenmeadowsban, mármint élve, de a támogatás sosem árt. Alkossunk kört. Edera, Aldaron, a jobbomra.
A boszorkány fehér szemekkel rájuk nézett, akik felszólítás nélkül megfogták egymás, majd Aldaron Zafra, Edera pedig Vynylanne kezét, akinek szintén kivilágosodott a tekintete.
- Na, két bajkeverő, ti meg az én jobbomra.
- Mi? Hova? - kérdezték azok egyszerre.

- Ti. A jobbomra. Sosem teleportáltatok még? Nasta, te fogod meg az én kezemet, Aurel pedig Zafráét. Egymásét is, ha kérhetném! Zafra, kész vagyok.
- Rendben, Vynylanne. Kövess, MOST!
Hirtelen felcsapott a szél körülöttük, és egy nagy örvény közepében találták magukat, majd annál gyorsabban tűnt el minden, és egy zöld mezőre kerültek, békésen legelésző tehenek közé. Azok csodálkozó képpel bámultak rájuk, páran arcukba szimatoltak. A társaság levegőt kapkodva tért magához. Nasta fintorgó arccal lépett ki az egyik tehénlepényből. A mező mögött a Tűzhegy alakja bukkant fel. De micsoda változás! A teteje teljesen beomlott, a bejáratát hatalmas sziklák torlaszolták el.

- Ahogy látom, az útvesztő bizonytalan időre bezárt - vigyorgott a tolvaj.

- Szerencsés dolog ide visszajönni? - kérdezte Edera Zafrát, aki különös arckifejezéssel meredt a hegyre. - Amennyire tudjuk, Desharik az egész falut elpusztíthatta, vagy átváltoztatta.
A boszorkány felocsúdott.

- Igaz, de más választásom nem volt. Nem tudtam, pontosan hol van a Fényistennő temploma, ezért csak ide jöhettem vissza. Szerencsére közben megvirradt, így a fogadóig biztonságban elérünk. Amúgy is tudnom kell, mit történt a többiekkel.

- Arról nem is beszélve, hogy a falut is meg kell tisztítani a vérszívóktól - tette hozzá Aurel.

- S amint végre biztonságban leszünk, elmondhatjátok, honnan ismeritek egymást Aldaronnal - fejezte be Nasta.

~~~

Aurel remegő lábakkal lépett testvéréhez. Vége. Nem ő ölte meg. Esküjét nem tudta teljesíteni, és bátyja tetemét bámulva értette meg, hogy soha nem is lett volna rá képes. Térdrerogyott a feje mellett, ujjaival végigsimította az arcát. Kezével megigazította az egyik előrebukó szőke hajtincset. Tekintete elhomályosodott. Végleg elvesztette őt. Edera puhán vállára tette a kezét. Aurel öntudatlanul ráfektette fejét. Eközben a holttest másik oldalán Aldaron ereszkedett féltérdre, tőrét a vámpír mellkasába mélyesztve. Aurel behunyta szemét, hogy ne lássa a véres munkát. Lassan felállt, megszorította Edera kezét és gyengéden levette a válláról. Nem engedhet meg magának gyengeséget. Talpa alatt megcsikordult valami. Lenézett, egy gyűrűn taposott. Myrago köve volt. Lehajolt, felemelte, ujjai közt forgatva bámult rá. Végül hátizsákjába rejtette. Ezalatt az erdőjáró végzett, és kisvártatva Desharik szíve kendőbe csavarba feküdt a feneketlen zsákban együtt Vynylanne élettelen testével. A távolból halk morajlás hallatszott. Zafra felnézett. Hát igen. A döntések és az ő következményeik.
- Ideje indulnotok - mondta halkan. - Mielőbb.
Hirtelen a föld elkezdett remegni a lábuk alatt.
- Lehetőleg most?!
- Mi a bánatos petymeg?! - Nastának meg kellett kapaszkodnia.
- Zafra megfogta a Láng amulettjét. Megsértette a kötést - mondta nyugodtan az erdőjáró. Aldaron, miután Aurel jelét sem adta, hogy kérné, ő maga tette el a feneketlen zsákot és megragadta íját.
- Eltűnnétek végre innen, mielőtt rátok omlik a hegy? - förmedt rájuk a boszorkány. A falak remegtek, hatalmas kőtömbök zuhantak le a plafonból.
- Téged meg hagyjunk itt?! Azt már nem! Velünk jössz! - Edera egyik kezében az ékszert tartva, másikkal Zafra karja felé nyúlt, hogy az ajtó felé húzza. Ám a boszorkány döbbenten állt.
- Hogyan...- Zafrát is elérte az a döbbenet, ami már annyi embert meghökkentett, akik a neutrális druidánál a csak a jóravalókra jellemző könyörülettel és segítőkészséggel találkoztak. Edera szokása szerint érzelmet vitt az üzletbe.
- Most már közénk tartozol! - üvöltötte át a zajt a paladin, Nastát segítve fel, akit közben feldöntött a felboruló aranygömb tartója.
- Mire vársz még? Gyere! - kiáltott rá a tolvaj is. Zafra Aldaron felé fordult. A társaság már az ajtónál várakozva nézte őket. Ők ketten csak álltak szigetként a felfordulásban, úgy látszott, időben és térben egész máshol lennének.
- Mindig hozzám tartoztál - mondta csendesen az erdőjáró -, és mindig is hozzám fogsz. Nélküled csak félig éltem.
A nő szeméből könny gördült le, majd megragadta a férfi kezét.
- Menjünk - suttogta. Az ajtónál toporgó többiekhez futottak.
- Megengeded? - nézett Ederára Zafra. A lány bólintott, és gyengéden odaadta neki a Lángot. A boszorkány a kezébe fogta, és végighúzta rajta a kezét. Többé már nem égette. Szabadulásának egy olyan tétele teljesült, amiről nem is tudott: egy, az útvesztőn átjutó, a varázsló titkát felfedő kalandozó csapat minden tagja tiszta szívből sorai közé hívta. Határozott mozdulattal az ajtóba csúsztatta az amulettet, míg Edera a kristályt tolta a helyére.
- Talea Vesnia templomába! - kiáltották. Az ajtó kinyílt, és ők beléptek a kéklő homályba. Mögöttük a terem összeomlott.

~~~